Megvénülve – már várva a hazahívó szót – értem meg, hogy volt egy tervszerűség abban a nyolcvan esztendőben, amit Isten eddig nekem adott. A második világháború idején születtem. Anyám méhében már átéltem bombázásokat. Fölnőttem szegénységben. Olyan szeretetlen, rideg sivárságban voltam gyerek, amit ma elhinni is nehéz. Apám levágta a kenyér héját, s rárakta a kenyérre: „katonákat” csinált, ez volt rajta a szalonna. Asztalos inasként a segédurak (mert hívő voltam) rajtam köszörülték a nyelvüket. Cifrán káromkodtak, hogy ingereljenek. Azt akarták elérni, hogy mondjam utánuk. Minden nap megaláztak. Úgy megszoktam a csúnya beszédet, hogy mikor Csepelen a gyárban kezdtem dolgozni, a káromkodást már meg se hallottam. Nem tanulhattam, csak felnőttként.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon tudok örülni a meghallgatott imáknak. Hála az Úrnak, volt is benne részem! Csodálatos Istenem van, aki csodálatos, szuverén módon cselekszik. Az imameghallgatások mindig arra sarkalltak, hogy ne adjam fel, vihetem kérésemet az Úr elé, Őt nem zavarja, ha zörgetek. Most egy ilyen esetet írok le.