„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (1Pt 1:3) A Bibliában sok helyen szerepel a reménység szó. Tulajdonképpen ez a hívő életünknek a lényege! A reményt vesztett ember elveszett ember! A remény minden mélységből felemel és szárnyat ad és tovább visz. Természetesen nem mindegy, hogy kiben vagy miben reménykedünk?! Élő reménység, erőt adó reménység csak a keresztre feszített és feltámadott Jézus Krisztusban adatott. Ezt jól tudta költőnk is, aki „A reményhez” című versében így fogalmazott: „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak remény! Kit teremt magának A boldogtalan…” (Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez) Valóban boldogtalan mindaz, ki nem Isten igéjére épít, és reménységét nem a feltámadott Urunkba veti. Erről a reménységről szeretnék bizonyságot tenni. Megpróbálom röviden, csak a lényeget...

„Evezz a mélyre...” (Lk 5:4b) Sok áldást jelentett a gyülekezetünkben az az igehirdetés-sorozat, amit a címben idézett igehely alapján hallottunk. („Csodálatos halfogás” címmel is szokták említeni.) Tudva, hogy vasárnapról-vasárnapra ennek a történetnek a fejtegetése fog következni, – otthoni csendességemben – magam is foglalkoztam ezzel a történettel. Mintegy „felkészülni” törekedtem az Ige mondanivalójának mélyebb megértésére. Ennek folytán a vasárnapi igehirdetésben megjelenő történet részletei már „ismerősként köszöntek vissza”, a hallott mondatok hamarabb „mélybe tudtak esni”, s így könnyebben eresztettek gyökeret is. Sok áldást nyertem az igehirdetés-sorozat kapcsán, de még többet az által, hogy az Úr még tovább fejtegette mondanivalóját számomra, amikor a „csendességben” kettesben voltam Vele. Ezt az ajándékba kapott drága kincset szeretném most megosztani.