Agyonhajszolt, elkényelmesedett, szívtelen, harácsoló periódusához érkeztünk a világ menetének. A gonoszság zsigerig hat, behálózta a világot, fojtogat, tapos és öldököl. Ilyen méretű világjárvány szinte elviselhetetlen érzéseket, élethelyzeteket teremt. Olyan sok a seb, a bánat, testi-lelki szorongattatás, mint idáig kevésszer. És mégis: bár tart a gyötrelem, hosszan elhúzódik, minden nap felvesszük keresztjeinket, és igyekszünk feladataink betöltésére. Ki hittel, jó reménnyel, Krisztusba kapaszkodva, ki csak azért is saját kútforrásból. És van, aki tesped, vár, szorong és jajgat.

„Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az a szántás és legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj asztalhoz! Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál!? Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.ˮ (Lk 17:7-10)