Én úgymond a „szerencsések” közé tartozom, mert nagyszüleim és szüleim is hívők voltak. Isten hatalmas kegyelme, hogy hívő családba születtem még négy testvéremmel együtt. Kis szórvány gyülekezetbe nőttem fel, ahova a lelkipásztor egy hónapban egyszer jött, máskor édesapám tartotta az istentiszteletet délelőtt és délután is, és még a bibliaórát is ő tartotta nekünk gyerekeknek is. Teltek az évek, és mikor már nagyobb voltam, volt, hogy irigyeltem osztálytársaimat, hogy nekik jut szebb ruhákra, mint nekem, és egy kicsit kezdtem a világ felé kacsingatni. De Jó Atyámnak gondja volt rám és időben megállított, ráébresztett arra, hogy sem a szép ruhák és a szép holmi, sem a földi dolgok nem fontosak, hanem csak a mennyei dolgok.

Ezután már nagyon hálás voltam, hogy hívő családba születtem, és ezáltal sok minden dologtól megőrzött engem az Úr. 1964 nyarán a tahi táborban voltunk, és ott úgy megérintett Isten szeretete, hogy átadtam szívemet és életemet Őnéki, és tudtam, hogy az Úr Jézus vére által megbocsátotta az én bűneimet. Nagyon hálás voltam a kegyelemért! Rá egy évre bemerítkeztem megpecsételve újjászületésem. Éltem a kis hívő életemet, még szolgáltam is. Majd férjhez mentem, a Jó Isten rendelt nekem segítőtársat, aki szintén hívő volt. Most októberben voltunk 48 éves házasok az Ő kegyelme által. Férjem által bekerültem egy nagy gyülekezetbe, most is ott élünk, ahol szintén szolgáltam az énekkarban is. Három és fél évig dolgoztam, majd vártuk első gyermekünket. Ekkor táppénzen voltam és jobban ráértem. A közelünkben lakott egy idősebb testvérnő, aki cukorbetegsége miatt megvakult, ő is egyedül volt otthon napközben, mert a fiáék dolgoztak. Sokszor átvezettem hozzánk, és olvastam neki a Bibliából, a Békehírnökből, és mondta, hogy imádkozzunk.

Addig is imádkozgattam, de ahogy ő imádkozott, azt nem felejtem el soha! Itt kezdődött az én igazi megreformálásom. A Jó Atyám általa megtanított, hogy kell igazán szüntelen imádkozó életet élni. Megtanultam, hogy kell másokért imádkozni, és mint kell mindent, nemcsak a nagy dolgokat, de a kis dolgokat is az Ő hatalmas kezébe letenni. Úgy imádkoztunk, hogy aki az eszébe jutott, azt az Isten kezébe tette, majd én is, és folytattuk megint. Aki és ami eszünkbe jutott, azt mind elmondtuk az Úr Jézusnak, és ezt tettük, míg meg nem szültem. Már az imádság hatalmát ekkor is megtapasztaltam, mert a Jó Atya megáldott bennünket egy egészséges fiú gyermekkel. Az imádság által olyan megújulás jött az életembe, - mert közben az imádsággal kapcsolatos könyvet is olvastam, - amit nem is tudok itt leírni. Olyan sok kisebb nagyobb imameghallgatásom volt. Hála a Jó Atyának, ma is vannak az Ő kegyelme által, mert amikor meglankadtam a másokért való imádságban, figyelmeztetett hol a gyülekezetben, hol a saját magam által olvasott igében. Például: „szüntelen imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Th 5:17-18)

Most, hogy idősebb vagyok, és nem tudok aludni, akkor is olyan jó az én mennyei Atyámmal beszélgetni, mert nekem az imádság olyan, mint a lélegzetvétel. „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek  meg hálát adni.” (Kol 4:2) Nemcsak az imádkozás a fontos, hanem a hálaadás is! Mióta megtanított az én drága Jó Istenem imádkozni, azóta naponta reformálja és újítja életem sokszor sok-sok próbával, hogy még jobban tudjon megújítani. De mindig megtapasztalom azt, hogy: „És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt...” (Jak 5:15)

Testvéri szeretettel:

K. Györgyné, Pécs-Somogy

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink