Néhány évvel ezelőtt az egyik világi munkahelyemen, ahol adminisztratív munkát végeztem, egy kolleganőm a saját feladata elvégzése érdekében kénytelen volt nekem pluszmunkát okozni. Sok választása nem volt, mert a főnöke utasította és más módon nem tudta megoldani a kívánt feladatot. Nekem ez pár percnyi „kattintgatásba” került és néhány percen belül el is felejtettem, hogy volt egy kis fennakadás.

De kolleganőm reakciója nagyon meglepett. Odajött hozzám és azt mondta: „Ne haragudj, de kénytelen voltam átszervezni a feladatokat. Most biztos nagyon utálsz! Tényleg ne haragudj, nem akartam veled kiszúrni.” Azonnal mondtam neki, hogy ugyan már, ennél nagyobb dolgokért sem utálok embereket, mi- ért kellene haragudnom? De láttam rajta, hogy nem hiszi, amit mondok. Mentegetőzött még egy kicsit, amire ismét megnyugtattam, hogy nincs semmi baj. Én nem értettem, hogy miért kellene haragudnom, ő nem értette, hogy miért nem haragszom. Az elmúlt években többször volt hasonló élményem, de néhány hete kü- lönösen intenzív módon történt egy hasonló helyzet. Az „ellenem vétő” személy nem győzött bocsánatot kérni és sajnálkozni, míg én felesleges időpocsékolásnak tartottam a párbeszédet, mert nem történt semmi égrekiáltó. Természetesen itt nem arról van szó, hogy milyen sziklaszilárd hívő ember vagyok. Sokszor húzom fel magam apróságokon és forr bennem órákig a düh ostobaságok miatt. Az előbbi esetekben a Szentlélek munkája volt a nyugalmam, hogy ezzel is bizonysá- got tudjak tenni mások előtt (mindkét esetben tudták rólam, hogy „gyakorló” keresztyén vagyok).

Az utóbbi időben többször elém került, hogy hogyan lehet úgy megvallani Jézus Krisztust, Isten Fiát, személyes Megváltómnak a munkahelyemen, hogy az hiteles, erőteljes legyen, de ne hasson idegesítően és ne tűnjön fanatizálónak.

Kedves munkatársunk, Zika Klára, korábbi világi munkahelyéről szóló beszámolója különösen megragadt bennem. A summája az, hogy az egyik legjobb alkalom a bizonyságtételre a hétfő reggel. Ilyenkor a legtöbb ember vagy utál mindent és mindenkit, mert újra dolgozni kell, vagy arról megy a hencegés, hogy ki töltötte el a lehető legértelmetlenebbül a pihenésre szánható napot, napokat. Ekkor általában van lehetőség néhány szó- val elmondani, hogy mivel töltöttük a vasárnapot, vagy hogy mennyire hálásak vagyunk azért, mert van egészségünk és munkahelyünk, ahova bemehetünk hétfő reggel. De van, hogy maga a hallgatásunk is beszédes annyira, hogy megtudják rólunk, mi teljesen más módon éljük életünket. Előbb-utóbb valaki biztosan rá fog kérdezni, hogy miért.

Van egy ismerősöm, akivel nem szí- veses dolgozom együtt, mert folyton panaszkodik, és semminek nem tud örülni. Amikor elmondom, hogy most ennek örülök, annak örülök, akkor ő rögtön mondja, hogy miért nem kellene örülnöm. Ha egész nap ezzel találkozik az ember, az nagyon le tudja nyomni lelkileg, ilyenkor nagyon kérem Istent, hogy tudjam szeretni azt az embert. „Vigyázz tehát, hogy a benned levő világosság sötétséggé ne legyen!” (Lukács 11,35). Több olyan hívő ismerősöm is van, akiknek folytonos – nem tolakodó és idegesítő – hálaadása és öröme világi munkatársak Isten keresését és megtérését eredményezte.

Erre szeretnék most bátorítani minden olvasót, hogy akarjunk, merjünk világosság lenni ott, ahova Isten helyezett minket, hogy Jézus Krisztus szavai rajtunk is beteljenek: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti menynyei Atyátokat.” (Máté 5:16).

ifj. Nemeshegyi Zoltán

Bizonyára kedves olvasóink is számos olyan történetet tudnának közreadni, amikor környezetükben ilyen „mécses” szerepet kaptak az Úrtól. Kérjük írják meg nekünk bizonyságtételüket!

A pályázat mottója: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok, hogy lássák az emberek…”

Beküldési határidő: 2019. január 20.

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink