"Kigyógyítom őket hűtlenségükből, szívből szeretni fogom őket, mert elfordult róluk haragom. Harmat leszek Izráelnek: virágzik majd, mint a liliom, gyökeret ver, mint a Libánon fái. Ágai szétterülnek, ékes lesz, mint az olajfa, és illatos, mint a Libánon. Újra Isten oltalmában fognak élni, gabonát termesztenek, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libánoni bor. Efraimnak semmi köze többé a bálványokhoz. Én meghallgatom és törődök vele." (Hós 14:5-9a)

Hóseás nemzedéke átadta magát a baál-imádatnak. A Baál ősidőktől a kánaániak istene volt. Városonként más-más névvel illették: Baál-Cefón (4Móz 33:7), Baál-Berit (Bir 8:33), Baál-Hásor (2Sám 13:23), Baál-Gád (Józs 11:17). Valószínűleg ezekben a városokban helyi istenségként tisztelték. Felesége Asera, akit Astarót vagy Dumuzi néven is tiszteltek (Bir 3:7, 1Kir 16:33). Baál volt az eső, a vihar és feleségével együtt a termékenység istene. Baálnak, aki az élet adója volt, csak Mót volt az ellensége, a halál istene. Úgy képzelték, hogy Baál életet és virulást hoz. Ősszel és tavasszal ő adja a földnek a termőerőt. Tulajdonképpen az esőt úgy értelmezték, mint Baál és Asera nászát.

Baál és Asera tiszteletére nőket és férfiakat szenteltek papokká. Tulajdonképpen mai fogalmaink szerint prostituáltak voltak. Az volt a céljuk, hogy minél több emberrel kerüljenek szexuális kapcsolatba, mert Baál így lesz győzelmes az élet átadása terén. Érthető, hogy ez a kultusz mekkora kísértést jelentett az izráeliták számára, amelynek nem tudtak és nem is nagyon akartak ellene állni. Mivel Baál tisztelete nem követelt kizárólagosságot, mint az Úr tisztelete, létrejött egy vallás, amelyben Baál tisztelete keveredett Jahve kultuszával. Ami ilyenkor történni szokott, a Jahve kultusz külsőségei felszívták a Baál kultusz lényegi elemeit. Nem az Úrtól várták már a szabadítást a szorongattatásból, hanem Baáltól, nem az Úrtól kérték az esőt, hanem Baáltól, nem az Úr adta a termékenységet és az áldást, hanem Baál.

Hóseás azt mondta Izráelnek, hogy megcsalták Istent, paráznává lettek, mint az ő tulajdon felesége. Ez a megállapítás két irányban volt igaz. Lelkileg is paráznaságba estek, hiszen elfordultak Istentől: nem volt már Isten tisztelete számukra kizárólagos. Az Úr tisztelete eredetileg lehetetlenné tette minden más isten tiszteletét az első parancsolatnak megfelelően. Ténylegesen is paráznaságba keveredtek, hiszen a paráználkodás hozzátartozott a Baál tiszteletéhez.

Isten ezek után kinyilvánította Izráel felé, hogy többé nem tekinti népének. Hóseásnak, mint aki sorsával ábrázolja ki a nép hűtlenségét, az első leányát Ló-ruhámának kellett neveznie, amit azt jelenti: „nincs irgalom”, a második fiát Ló-amminak, ami azt jelenti: „nem népem”. Mindkét név azt jelenti, hogy lejárt az irgalom ideje. A nép annyiszor visszaélt vele, hogy Isten belefáradt annak gyakorlásába. Tudomásul veszi Izráel hitehagyását, és nem tekinti többé népének, leveszi róla a kezét. Addig vétekben járni, míg egy nép Isten védelmét élvezi, könnyű. De amikor az isteni védelem megszűnik, rászakad a népre a bűne következménye.

A könyv végén található a fent idézett szakasz; a buja vegetáció minden baál-tisztelő vágyálma volt: bő termés, időben hulló harmat, amely megnedvesíti a kiszáradó földet, virágzó szőlő, bőségesen termő libánoni bor, zöldellő ciprus, dúsan termő gabona. Ezeket a nép már régen nem Istentől, hanem a Baáltól várta. Isten a megtérés utáni helyzetet rajzolja hűtlenné vált népe elé. Nem igaz az, hogy a föld terméséhez köze lenne másnak Őrajta kívül.

Hóseás könyve egy hatalmas és egyoldalú vallomása Istennek az Ő hűtlenné vált népéhez. Bár elhagyták, és méltatlanokká lettek szeretetére, de Isten készen tartja megbocsátását. A kegyelmet nyert nép egyben élvezheti Isten áldásának bőségeit is, mégpedig soha nem remélt mértékben.

Amíg csak föld lesz, tél és nyár, vetés és aratás is lesz – található az özönvízről szóló híradás végén (1Móz 8:22). A természet rendje, a föld termőereje és a bőség Isten ajándéka. Nem csupán az emberi szükségletet elégíti ki, hanem egyben pazar szépségben pompázatos is. Hogy a vegetációt a nagy mértékű szennyezés – legalábbis ez idáig – nem tette helyrehozhatatlanul tönkre, ez is Isten csodája. A természet évenként visszatérő ciklusa Isten hűségéről beszél. Jó lenne, ha ez a hűség nem lenne egyoldalú, hanem hűségre hűség, áldásra hála lenne a válaszunk, és a természet rendjében is meglátnánk hűséges Istenünk kezét! Legalább mi hívők.

Hegyi András

Kapcsolatfelvételi űrlap

Elérhető ide kattinva

Heti üzenet

Kincsesláda

Híreink