(2Móz 3:14)
Nagyon áldottak számomra azok az alkalmak, amikor „időhatár" nélkül lehetek együtt Teremtőmmel, drága, szeretett Istenemmel. Amikor elcsendesedés közben nem kell az órát figyelnem, hogy mikor kell a „következő feladatot" elkezdenem, amikor „mindenről megfeledkezve" beszélhetek Drága Urammal. Évekkel ezelőtt még sok gondot okozott nekem az Úr Jézusnak az a mondata, hogy: „Az én juhaim hallják az én szómat"… (Jn 10:22) Még kétségek is támadtak bennem, hogy „akkor én valóban az Ő juhai közé tartozom-e? Hiszen én nem igen szoktam ezt hallani", de nagyon vágytam rá. Egyrészt, mert szükségem van a vezetésére, másrészt pedig, ha ez a „hallás" a biztos mutatója annak, hogy az Ő juhai közé tartozom, akkor ezt én mindenképpen el akarom érni!
Kértem, kerestem, de soha egy kis feliratocska az égen, soha valami kis érthető szöveg a mennydörgésben vagy a tücskök ciripelésében, soha nem jött semmi. Abban bizonyos voltam, hogy az „Ő juhai közé tartozom", hiszen sok-sok más ige szerint bizonyosságom lehet. (Jn 3:16 – „aki hisz benne" stb.) Hiszek Benne, de az Ő szavának konkrét hallásának bizonyítéka soha nem valósult meg…
Hiába „törtem kezem, lábam", sehogy se' sikerült. A vágyakozás megvolt, a bizonyosság megvolt, hogy Isten megváltott gyermeke vagyok, de ez a „hallás" csak nem jött össze. Sok-sok évnyi keresés után vált valósággá az „Aki keres, talál…" (Lk 11:10) Ige igazsága, csak türelem és sok vágyakozás meg odafigyelés kellett hozzá. Megtapasztaltam, hogy amikor csendben Isten jelenlétében vagyok, – csak amikor egyes egyedül vagyok Vele, – és gondolatban vagy akár kimondott szavakkal is beszélgetek az Úrral, válaszképpen „beesik egy gondolat az értelmembe”. Aztán gondolatban válaszolok, s jön az újabb felelet ugyanúgy a gondolatomban. Az évek folyamán így kialakult egy „párbeszéd forma" Isten és én közöttem. Ezen a módon sok drága beszélgetést folytattam már az Úrral, és nagyon hálás vagyok Neki azért a „világosságért", hogy csupán a „hallják" szó fordításbeli csapdájában szenvedtem hosszú éveken keresztül. Azóta elmúlt a bizonytalanságom, hogy az Ő juhainak közösségéhez tartozom-e, ráadásul sok-sok gazdag tanításban részesített Drága Uram. (Azóta a „hallják” kifejezést itt inkább úgy értelmezném, hogy „veszik az én vezetésem”.)
Ezen az ösvényen jutottam legújabb felfedezésemre is, amire az írás címében próbáltam utalni. Azt már régen tudtam, hogy Isten nagysága végtelen és kimeríthetetlen. Benne minden megvan, ami csak jó, hasznos és elképzelhető. Jehova Jire – az Úr gondoskodik; Jehova Rafa – az Úr az én gyógyítóm; Teremtő; Alkotó; Gondviselő; Seregek Ura; Abba – Apukám; Ítélő Bíró; Adonáj – Úr, Uram; Elohim – Isten, El Shaddai – Mindenható Isten; Jehova Shalom – az Úr az én békességem; és még nagyon sok megnevezéssel, tulajdonsággal találkozunk a Bibliában.
Mégis, miért mondta Mózesnek – csak úgy röviden, egyszerűen –, hogy „Vagyok”? Azt gondolom, azért, mert ebben minden benne van. Az adott helyzet nem volt alkalmas arra, hogy többszáz (?) nevet felsoroljon, amilyen funkcióban Ő velük akar lenni és meg fog nekik nyilatkozni. Az első bemutatkozáskor kénytelen volt valami olyan megnevezést mondani, ami mindent felölel. Próbáltam keresni valami más megfelelő kifejezést, de nem sikerült találnom semmit, ami egyszerre „mindent" kifejezne. Hiszen Ő egyszerre Rettenetes Úr; Bosszúálló; Haragvó; Hatalmas Teremtő; Szerető Atya; Igaz Bíró; Abba = Apukám; – és az Úr Jézusban – Megmentőnk; Szabadítónk; Jó Pásztorunk; Barátunk.
Már az Ézsaiás 55:9-ben kijelentette az Úr, hogy „…amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” Mit is jelent számomra ez az idézett bibliavers? Körülbelül azt, hogy elérhetetlen, emberi értelemmel felfoghatatlan, kifejezhetetlen.
Amikor az Úr Jézus itt járt a földön, azért kényszerült mindig példázatokban beszélni, mert maga is tudta, hogy az „ember" kifejezésmódjával lehetetlen elmondani azt, ami a mennyei világot, s magát Istent is jellemzi. Nincs összehasonlítási alapunk. Már az ószövetségi prófétákon keresztül is példákkal és jelképekkel közelítette meg az Úr az emberi értelmet, hogy valamelyest fogalmat tudjon alkotni arról a világról, amely Nála majd vár bennünket.
Gondoljunk csak a „Trónszék alatt kiömlő vízre", ami az isteni erő és kegyelem kiáradását jelképezi, és amely mind bővebb és gazdagabb lesz, ahogy tovább és tovább folyik. (Ez 47 vagy Jel 1)
El kellett jutnom odáig, bele kellett törődnöm abba, hogy a magam kis „hangya eszével" nem vagyok képes felvenni a lépést az „isteni mértékkel". Nem tehetek mást, mint a kisgyerek, aki beül Apuka ölébe, – s amint teljesen elengedi magát – csendesen a szívverését hallgatja, és engedi, hogy „Apuka" lénye teljesen átjárja. Egészen addig, míg nem érzi, hogy teljesen eggyé vált Vele. (Ezt az állapotot emberi léptékben is csak kevésszer éltem meg, de az Úrral kapcsolatban csak az utóbbi években fedeztem fel.)
Csak, amikor nem nézem az órát, amikor nem gondolok az elvégzendő „napi teendőkre", amikor oda tudok feledkezni „az Úr ölébe", akkor tudom átélni a Vele való közösséget. Amikor reggelenként – a reggeli után – csendességet tartok, s így időzök az Úr jelenlétében, azt veszem észre néha, hogy már lassan el kell indulni az ebédért, mert mindjárt tizenkettő van. Ha így tudtam kezdeni a napot, érdekes módon nem terhel úgy az öregedés terhe, nem fájnak már úgy a csontok, és az ég is kékebb, a virágok színe is élénkebb.
Persze azt mondhatod erre: „könnyű neked, hiszen nyugdíjas vagy". Valóban! Ezt nem tudja megtenni az, akinek időre kell beérni a munkahelyére. Én se' tudtam két évtizeddel ezelőtt. Ezért hálás is vagyok az én Drága Teremtőmnek, hogy engedte megérnem ezt az időt, még, ha néha gyakoriak is azok a „nem szeretem napok", amelyek képesek az ízületekre és az emésztő rendszerre irányítani az idősödő ember figyelmét.
Igen! „Halkul a malom zúgása, homályosodik az ablak (Préd 12:5-6 Károli)”, lassul a járás. (Az utóbbit nem írja a Biblia, de ez is bejön a képbe.) Én már a járda egy cm-es kiemelkedésében is meg tudok botlani, ez korábban nem volt. Viszont abban a különös helyzetbe lehetek, hogy (néha) beburkolózhatok Atyám karjaiba, és ott felejthetem magam.
Ez pedig csuda jó dolog!
Nagy Rezső