Még néhány nap és december van, és ez azt jelenti, hogy az egyre népszerűbb adventi naptárakon kinyílik az első ablakocska, ezzel is jelezve, hogy közeledik az ünnep. Szívesen mondanám, hogy reményeim szerint, ahogy nyílnak egymás után azok a bizonyos kis zsákocskák vagy ablakocskák, és egyre közelebb kerülünk karácsonyhoz, a szívünk is egyre jobban készül Jézus érkezésére, de ezt sajnos nem merném állítani. Mert legyünk őszinték, a legtöbb ember, és ez az úgynevezett keresztényekre is igaz, jó esetben az ünnepekre készül, annak is a külsőségeire. Jézus második földre-jövetelére, amelyre pedig készülnünk kellene, egyre kevesebben gondolnak. Félek, hogy sokaknak már ismerete sincs róla, és akiknek van is némi tudása, azok közül is egyre többen berakják ezt is a mesék és mondák közé. Igen, ilyen is van, de hát eltelt már 2000 év, amikor is nem teljesedett be, miért pont most válna valóra, ha egyáltalán hinni kell benne?
Egy édesanya mesélte felháborodottan, hogy óvodás kisfia azzal állított haza az elmúlt hetekben, hogy az óvó néni kijelentette nekik, hogy butaság imádkozni, nem is kell, mert Jézus már rég meghalt, és egy halott emberhez nincs értelme beszélni, úgyse tud segíteni. Szeretném újfent hangsúlyozni, hogy mindez néhány hete történt, és nem a kommunizmus alatt, amikor ez volt a kötelező ideológia, hanem napjainkban, amikor elvben törvény garantálja a vallásszabadságot, s azt, hogy a neveléshez egyedül a szülőnek van joga, azaz ő dönti el, hogy a gyermekét milyen irányba segíti: a hit felé terelgeti vagy az istentagadás irányába tanácsolja.
Nemzetközi felháborodást keltett keresztények körében az is, hogy a G7 külügyi csúcstalálkozója előtt a német zöldpárti külügyminiszter minisztériuma eltávolíttatta a münsteri városháza 16. századi feszületét. Miért? Választ nem adtak rá. Valószínűleg egyeseket zavart... A sort folytathatnám, de a továbbgondolást Olvasóimra bízom...
Hol van itt a kölcsönös tolerancia, és egymás nézeteinek a tiszteletben tartása, amit nagy hangon hirdetnek azok, akik ezzel akarják a keresztényeket elhallgattatni, s háttérbe szorítani. A kérdés költői, mert úgy tűnik, ez csak egyik irányba lenne kötelezően elvárható...
Hogy jutottunk idáig az elvben kereszténynek nevezett Európában? Félek, hogy apránként. Mindig csak egy kicsit lazítottunk, és mára ide jutottunk. Sokan sokfélét hangoztattak, még egyházi körökben is, hangzatosnak és haladónak tűnő nézeteket, és az elhajlás szép lassan bekövetkezett. S legyünk őszinték, aki nem ért a matematikához, az nem tud matematikát tanítani. Aki nem beszél angolul, az jobb, ha csöndben marad, és ha valaki nem ismeri a kottát, az ne üljön le zenélni, mert nem fog belesimulni a harmóniába.
És aki nem ismeri a Bibliát, az szólhat Isten nevében? Sajnos az a tapasztalat, hogy sokszor igen. Mert lehet, hogy jó beszélőkéje van valakinek, és lelkesíteni tudja a hallgatóit, esetleg csodálatosan képes felmérni, hogy mire vevő az összegyűlt tömeg, és azt olyan jól tudja tálalni, hogy mohón isszák a szavát, de attól még nem válik valami igazzá, jóvá, isteni üzenetté, ha sokan rajonganak érte!
A Szentírást sokan úgy használják, mint a svédasztalt az étteremben, ahol mindenki azt válogatja ki a kínálatból, amire éppen kedve szottyan. Van, aki a salátát szereti, más a húsokat vagy a leveseket, a süteményekről nem is beszélve, és azt eszi. Ami meg nem a fogam alá való, azt hanyagolom.
Krisztus visszajövetele és az utána elkerülhetetlenül bekövetkező ítélet ilyen nem kívánatos falat. Inkább hagyjuk! Ne beszéljünk róla, ne idegesítsük egymást, beszéljünk inkább Isten szeretetéről, arról, hogy Ő mindenkit vár, mindenkinek kész megbocsátani, és ez elég is. Igen, a bűnbocsánat valóban elég, s ez kegyelem, de már a János evangéliuma legelején azt olvassuk, hogy amikor Jézus idejött a Földre, akkor „az Ige lett testté, közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1:14)
A kegyelem és az igazság nem szétválasztható, és nem is játszható ki egymás ellen. Ha valaki nem fogadja el a felkínált kegyelmet, akkor elvész, mert Isten igazsága nem tűri a bűnt, és azt se, ha megpróbálunk visszaélni ezzel a kegyelemmel.
Azzal a kérdéssel indítottuk elmélkedésünket, hogy hogy jutottunk idáig az elvben keresztény Európában? Sajnos úgy, hogy nagyon sok mindent kihagytunk az isteni igazságokból, helyette kipótoltuk magunk gyártotta pótszerekkel, és az eredmény egyre élvezhetetlenebb valami lett. Kíváncsi vagyok, hogy ki enné meg azt a húslevest, amiből csak a sót cseréltük le, mondjuk gipszporra fehér-fehér alapon, „úgy is jó lesz” felkiáltással! Ez persze elég elrémítőnek hathat, s még ehetetlennek is, de a cukros húslevest se tálalnám senkinek, pedig a cukor se nem mérgező, se nem ehetetlen, csak éppen nem odavaló, és nem helyettesíti a nélkülözhetetlen sót.
Jézus visszavárását így cseréltük le a jelenre koncentráló életvitellel, és a menny dicsőségét e világi élvezetekre. Az eredmény magáért beszél. Éppen csak a só hiányzik, mégpedig egyre jobban, s ez meglátszik társadalmunkon. Pedig Isten sónak és világosságnak szánt minket, és őrállóknak, akik akkor is fújják a riadót, ha egyre kevesebben figyelnek rájuk, mert ez a feladatuk, amiről számot is fognak adni.
Advent van. „Nem késlekedik az Úr az ígérettel…; hanem türelmes hozzátok, mert nem azt akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem azt, hogy mindenki megtérjen.” (2Pt 3:9)
Tudjuk, hogy türelmi időben élünk? Félek, hogy sokan nem, pedig a türelmi időnek az a tulajdonsága, hogy egyszer lejár.
December van, és az elején már említettem, hogy hagyományosan ennek a hónapnak első napján nyílik az első ablak az egyre népszerűbb adventi naptárakon. Mi is csatlakozunk ehhez a kedves szokáshoz a magunk eszközeivel. Az elmúlt évhez hasonlóan ebben az évben is készítettünk minden napra egy kis lelki útravalót, amivel segíteni szeretnénk az ünnepi készülődést és Jézus visszavárását. Honlapunkon, ha az Úr akarja és élünk, minden nap megtalálható lesz egy-egy új meglepetés videó. Fogadják szeretettel tőlünk!
Kulcsár Anikó