(Mt 14:22-33)
Nem szabadna elfelejtenünk, hogy a tanítványokat Jézus nem védte meg a viharoktól. Nem csupán a tenger viharától, ahol halálfélelmük volt, de attól a rettegéstől sem, hogy kísértetnek vélték, sőt Pétert se védte meg attól a kétségbeesett helyzetétől, amikor süllyedni kezdett, és már csak egy kiáltás telt tőle. De attól az összeomlástól se, ami tagadása után könnyekre fakasztotta. Aztán benne tovább is zajlott szégyene a Tibériás tavi tisztázásig. Elmaradt a szemrehányás, csak a kérdés maradt meg benne valószínűleg haláláig: szeretsz-e engemet?
A sort lehetne folytatni az Assisi Ferencekkel és Kornya Mihályokkal, az Isten szegénylegényeivel, akik többségének a nevét se tudjuk. Akikre nem volt méltó a világ (Zsid 11:38). De azt tudjuk, hogy hűségesek és állóképesek voltak.
Amikor Pált elhívta az Úr, előre elmondta azokat a viharokat, amelyek együtt járnak majd elhívatásával. A zsidóktól, pogányoktól, fejedelmektől üldöztetések, ehhez jönnek majd a gyülekezetek gondjai, tanításainak félreértése. Úgy kell majd ezekre reagálnia, hogy el ne veszítse megbízatása tisztaságát, de el ne riassza a rábízottakat se. János apostolnak a Pathmosz szigetén végig kellett élnie a világtörténelmet a maga borzalmaival. Háborúkat, az Isten ellen való lázadásokat, ördögimádatot. Amikor megette a könyvtekercset, az megfeküdte a gyomrát. Csak az újra és újra megismétlődő mennyei istentiszteletek erősítették meg, hogy mindezt le tudja írni, mert a gyülekezeteknek a következő századokban szükségük lesz rá.
De vajon hogyan lett volna Péter szikla és a gyülekezetek pásztora? Pál a pogányok apostola, János meg a szeretet evangélistája? Ha nem ismerték volna saját gyengeségük ellenére Krisztus erejét, de koruk problémáit is? Akkor a levegőnek beszéltek volna. Ha nem lettek volna erősek, de egyben szelídek, ki figyelt volna rájuk? Ha pedig nem az Isten rájuk bízott igazságát hirdették volna, elfújta volna őket a szél. Amit mondtak, elfelejtették volna. De Isten állt mögöttük. Az Ő megbízatásából szóltak.
A mi kipárnázott „apostolságunk” csupa megalkuvás. Félig-meddig megértett bibliai igéket prédikálunk. És még ilyen mértékig se teljesítjük. Nézzünk szét magunk körül akár a világ erkölcsi állapotát tekintve, akár a gyülekezeteinket, de saját magunkban is! Irtózunk a szenvedéstől. Meg se várjuk, hogy elérjen, már a szelétől megijedünk. Ha érdekeink sérelmét sejtjük, minden módon biztosítjuk magunkat. Tartunk-e még ezért lelkiismeret-vizsgálatot?
Eszembe sincs műbűnbánatra serkenteni. Azt mondták régen, akinek a szó nem használ, annak nem használ a bot se. És az Úr nem kímél meg minket se a történelem hullámveréseitől. Amiről a Róma 8-ban olvasunk, és mi is sóvárgunk utána: az ideális körülmények után, még várat magára. De a viharban sem ment föl felelősségünk alól az Isten. Péterben, Pálban, Jánosban mind felelősségük tudata, mind Jézus ígéretének bizonyossága megvolt. De mivé váltak volna, ha megkíméli őket a viharoktól?
Vajon megment-e minket a kellemetlen helyzetektől? A meg nem értéstől, a megaláztatástól, a vakvágányoktól, a magunkra maradástól, a kilátástalanság érzésétől? Vagy egyenesen Ő hozza ránk ezeket? Vajon nem a viharok jelzik, hogy számol velünk? Igénybe veszi időnket, pénzünket, idegrendszerünket, a legjobb képességeinket. És nem kell azonnal ellenszolgáltatásra spekulálnunk. Mert a Krisztus követése nem kegyes karrier. Ez a szó a Bibliában nem található. A könnyű élet a Sátán ígérete. Amit azonban ő sem ad meg, hisz az Isten ellen lázadóknak se könnyű. Az Ige azt mondja: álljunk ellent. Ha valaki követni akarja Jézust, vegye föl a keresztjét. Az Ő kezében a töviseink meg a koronánk együtt van.
Ha mozog a rosta alattunk, kiporlik minden, ami fölösleges. Marad a lényeg, marad az igen meg a nem, de az tényleg igen és nem. Ha mozog talpunk alatt a föld, csak a kinyújtott kéz segít. Közben megtanuljuk, hogy nem a lábunk erős, hanem a megtartó kéz. Ő a földre teremtette a lábunkat, és nem arra, hogy mindig vízen járjunk. A tagadásunk után kiderül, hogy mennyit érnek a legtisztább elhatározásaink. De bukásunkkal nincs mindennek vége, míg képesek vagyunk megragadni a kezet.
Nem lehet az Isten országába jutni azokkal, amiknek éppen a földi életünk ideje alatt, a próbák következtében kell kihullania belőlünk. Sokan azt hiszik, hogy az életszentség mennyiségi kérdés. Gyűjtjük az ismereteket, az élményeket, a megbecsüléseket, a rangokat, és azt gondoljuk, hogy ezek a megsokszorozódó tálentumaink. Isten majd megdicsér miattuk. Pedig valószínűleg csak eltakarni véljük velük a sebeinket meg a bűneinket. Úgy kell jönnünk, ahogy vagyunk, üres kézzel. Mindent tudnak rólunk, mielőtt bármit mondanánk. Meg kell tisztulnunk, ezért vannak a viharaink. Nem kell szégyellni a viharverteknek, hogy viharvertek. Hogy végképp kegyelemre szorulnak. Van kegyelem! Azt persze nem kellene elfelejteniük, hogy Isten számol velük. Elsősorban velük. Éppen azért, mert viharvertek. Őket már ismeri az Isten. Tudja, hogy mit bízhat rájuk (1Pét 1:7).
Hegyi András