(Melyiket válasszam?)
November negyedik csütörtökje Amerikában nevezetes dátum, hiszen ekkor tartják az úgynevezett „Nagy hálaadást”. Ezt az ünnepet a hagyományok szerint először 1621-ben ünnepelték az európai vallásüldözések elől menekült telepesek, akik közül az első télen sokan a hideg, az éhezés és a mostoha környezet áldozataivá váltak. Az életben maradottakat az őslakos indián törzsek segítették, megtanítva nekik többek közt a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztést és a juharszirup kinyerésének titkát. A történet szerint a következő év bőséges termése után az életben maradottak nagy ünnepséget rendeztek, ahová az indiánokat is meghívták.
Az Amerikai Egyesült Államokban a hálaadás az egyik legfontosabb nemzeti ünnep. Ezen a hétvégén a közeli családtagok gyakran messziről hazautazva összegyűlnek, hogy együtt ünnepelhessék a hálaadást, melynek elmaradhatatlan tartozéka a hálaadásnapi vacsora. S mindezt miért tartottam fontosnak felemlegetni?
Az ok különös. Néhány hónappal ezelőtt egyik kedves ismerősöm nekem szegezte a kérdést, hogy szerintem miért van az, hogy míg a Valentin- vagy Bálint-napot átvettük az amerikai ünnepek közül, és a Halloween-t is, a Nagy hálaadásról a legtöbben alig-alig tudnak, maximum a pulyka meg a tökpite rémlik nekik, de hogy miért és mikor kellene ünnepelni, arról fogalmuk sincs, sőt nem is tartják fontosnak...
Az egyik oka ennek, amit kapásból feleltem, az az, hogy a ma embere elkényelmesedett, és hozzászokott a túlzott komforthoz. Természetes, hogy VAN. Szinte mindig és mindenkor szinte minden van. Van szép, meleg lakás, finom és változatos élelem, jobbnál jobb ruha, kocsi (lehetőség szerint több is), játék és még ki tudja, hogy mi minden, a luxuscikkekről már nem is beszélve. A felsorolásból a különféle kényelmi szolgáltatásokat se hagyhatjuk ki, az elvárható wellness kényeztetéssel egyetemben. A ma emberének, legalábbis a jóléti társadalmakban, nem az a kérdés, hogy lesz-e reggeli meg vacsora, hanem az, hogy mit és mennyit szabad elfogyasztani „büntetlenül”, hogy az ne tegye tönkre a sokat kényeztetett, s néha már istenített alakot...
És ha minden van, akkor miért kellene hálásnak lenni?! Sokan így vélekednek, és nem gondolnak bele abba, hogy mindez nem természetes. S most nem az éhező afrikaiakról szeretnék elmélkedni, bár jogosan megtehetném, hanem arról, hogy ahhoz, hogy legyen, ki adta meg a lehetőséget, az áldást? Nem a Mindenható Isten? Hiszen Ő adott erőt, értelmet, lehetőségeket, többek között azzal is, hogy milyen családba helyezett minket. Mert még itt Európa közepén vagy a nagy amerikai kontinensen is sokan olyan körülmények között nevelkednek, ami mindennek mondható, csak ideálisnak nem. Részeges, elhanyagoló, bántalmazó szülők, mélyszegénység, stb. Az is elképzelhető, hogy szerető, gondoskodó szülő, nagyszülő mellett is lehetnek nehéz élethelyzetek akár betegség vagy egyéb nehézségek miatt.
És akkor még nem beszéltünk a különféle természeti katasztrófákról, árvizekről, földrengésekről, vulkánkitörésekről vagy aszályokról, melyek egyik pillanatról a másikra tönkretehetnek mindent, a háborús helyzetekről már nem is beszélve. Ezek sincsenek a hatalmunkban, de olyan, mintha ezekről nem akarnánk tudomást venni.
Egy tinédzser szavai visszhangoznak a szívemben, aki, amikor hála okot kellett volna mondani, hosszas hallgatás után annyit mondott csupán: „nem tudom, miért kellene hálásnak lennem, semmi rendkívüli nem történt velem mostanában”.
Úgy tűnik, a hálaadó lelkületet is tanítanunk kellene az utánunk jövő generációnak, de talán még saját magunknak is. Boldogabbak lennénk, és szebb lenne ez a világ.
Az elsőre megfogalmazódott válasz után továbbra se hagyott nyugodni ismerősöm kérdése, miszerint: „miért nem a Nagy hálaadás ünnepe honosodott meg hazánkban, a Halloween pedig miért igen”?
Azt gondolom, hogy mélyebb oka is van mindennek, s ez pedig a Sátán Isten elleni lázadása, melynek sokféle megnyilvánulásával találkozunk, sőt már a Biblia első lapjain is ezzel szembesülünk. Az Ördög már az Édenkertben lázadásra csábította az embert, megkérdőjelezve Isten szavahihetőségét. „Csakugyan azt mondta Isten?” – kezdte az „érdeklődést”, és az asszony válasza után jött a „jól értesültek segítsége”: „Dehogy haltok meg!”, és az asszony inkább neki hitt, mint Istennek...
Nagyot ugorva a Bibliában egészen az apostoli korig, ugyanezzel az ősi, minden jónak ellenszegülő lelkülettel szembesült Pál és Barnabás Ciprus szigetén. Ott sem akarta lelkünk ellensége, hogy a helytartó hitre jusson, s ezért szolgája, Barjézus, mindenben ellentmondott Páléknak. (ApCsel 13:6-12)
Sok példát lehetne még felemlegetni. Ma sincs másképp, ma sem akarja a Sátán, hogy valaki is meghallja az örömhírt, s hitre jusson.
És ha hálaadó ünnepet ülnénk, akkor még félő, hogy netalántán valaki elgondolkodna, hogy kitől is van mindaz a sok áldás, ami körülvesz minket. Mert ha van ajándék, akkor van ajándékozó is. S ez nem más, mint a Mindenható Isten, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak egyaránt. Tehát a megoldás kézenfekvő: mást kell helyette felkínálni, ez pedig a zajos, mindenféle okkult hiedelemmel teletűzdelt Halloween.
Egy internetes cikk arra is ráirányította a figyelmem, hogy nem véletlen, hogy sokan szinte menekülnek a zajos, álarcos mulatságokba ebben az időszakban, hiszen, ha ezt nem tennék, akkor óhatatlanul is az elmúlás tényével szembesülnének, tekintettel a halottak napjára, illetve a mindenszentekre. S ha nem akarok és nem tudok szembenézni a halál tényével, mert nincs reménységem, akkor kell valami, ami eltereli minderről a figyelmem.
A Zsidókhoz írt levélben egyenesen rabságnak hívja ezt az állapotot az író, és arra irányítja a figyelmet, hogy Jézus pont azért jött, hogy ebből a rabságból megszabadítson minket. Majd két fejezettel később így folytatja: „Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (Zsid 4:15-16)
És ha így teszünk, akkor még hálaadást is tudunk ünnepelni, mert meggyőződésem, hogy lesz miért hálát adni.
Kulcsár Anikó