Alapige: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik! Kelj föl, vedd fel a fiút, és fogd kézen, mert nagy népet támasztok belőle! És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.” (1Móz 21:17b-19)
A történet Sáráról és Hágárról szól. Sára a választott feleség, Hágár a szolgáló, aki Ismaelt szülte Ábrahámnak. Hágár a sivatagban elfáradva egy bokor alá tette gyermekét, elment onnan, hogy ne hallja sírását, ne lássa halálát. A történetet hallva első gondolatunk talán az, hogy itt igazságtalanság, sőt kegyetlenség történt. Hágárnak el kellett hagynia otthonát egy kis kenyérrel, vizes tömlővel és gyermekével a hátán. Nem ő kereste Ábrahámot, nem ő csábította el, hiszen tudjuk, hogy Sára maga küldte be férje sátorába, hogy vele háljon, és már másodszor kell ezért elmenekülnie a pusztába. Igaz, Hágárt sem kell félteni, mert tudjuk, hogy első alkalommal bizony nagyon elszemtelenedett Sárával szemben. Most azonban az írás annyit mond: „Mikor pedig Sára nevetgélni látta az egyiptombéli Hágárnak fiát...” (1Móz 21:9)
Nem tett semmit, sem Hágár, sem Ismael. Ismael nevetett, és Sára nem bírta elviselni, hogy Ismael örül. Feltehetjük a kérdést: mi vajon kinek az örömét nem tudjuk elviselni? Kinek a boldogsága elviselhetetlen számunkra? Ki a mi Ismaelünk? A mi bűnünk következménye nem vált-e ki hasonló viselkedést belőlünk? Nem lehet, hogy úgy akarunk megszabadulni lelkiismeret-furdalásunktól, hogy mást hibáztatunk? Sára, hogy ne lássa rossz döntésének következményét, kemény döntést hoz: „Hágárnak mennie kell fiával együtt!” Igaz, hogy Sára és Izsák a választott, de Ismael nem létezne, ha a kiválasztott Sára nem lett volna türelmetlen, ha nem küldte volna be rabszolgáját Ábrahám sátrába, de most mégsem önmagát okolja. Gyakran járunk mi is így: nem tudjuk megvárni, amíg Isten cselekszik. Az Úr figyelmeztet minket, hogy sokszor vagyunk mi is ilyen kemények „rabszolgáinkkal”. Mi, úgymond örökösök, nem akarunk örököstársakat, pedig az írás tanít, hogy Jézus „örököstársai” vagyunk. Ő az első „Zsenge”. Boldogok vagyunk, amikor ezt megértjük, de örülünk a többi örököstársnak is? Jézus példát ad elfogadásból, szeretetből, elengedésből. És mi el tudjuk fogadni a másik hívőt? Vagy kritizáljuk, megszóljuk, hol ezért, hol azért? Neked van Hágárod? Ki a te Hágárod? Kit ítéltél pusztulásra?
Ábrahámnak nehezére esett őket elbocsátani, de Isten szavára hallgatott: „Ne bánkódj a fiú és a szolgálóleányod miatt...” (1Móz 21:12) Tanulhatunk Ábrahámtól nehéz döntés előtt, bármilyen szörnyűnek is tűnik a tett emberi szemmel, Isten szavára megtehetjük. Tudjuk, hogy később Izsáknál ez még kiélezettebben jelentkezik, de Ábrahám akkor is jól dönt. Vajon mi hogyan döntünk ilyen esetben? Isten szavára vagy a magunk eszére hallgatunk? Ha Isten igéjéből megértünk valamit, de emberileg ez túl keménynek tűnik, megtesszük-e, vagy engedünk a hamis együttérzésnek? Ábrahám ígéretet kap, hogy Isten nagy néppé teszi Ismaelt is, mivel az ő fia. Az apa elengedi, elküldi őket, de van ígérete, hogy Isten gondoskodik a fiáról. „De a szolgálóleány fiából is népet támasztok, mert ő is tőled származik.” (1Móz 21:13) Egy újabb fontos tanítás: állj az Istentől kapott ígéreteidre! Bízz Benne!
Hágár a pusztában „vakon” vándorol. Így vagyunk mi is, ha pusztába kerülünk. Nehézségeink, elkeseredéseink, szorongásaink vakká tesznek. Ilyenkor csak a pusztát látjuk. Milyen gyakran elfelejtünk ilyenkor mindent, csak a puszta marad. Mi is feladjuk. Elfogy a vizünk, letesszük „gyermekeinket” egy bokor alá, ne is lássuk, el is megyünk messzebb és sírunk. A legszomorúbb az, hogy Hágár már volt a pusztában, nem is olyan régen. Akkor éppen egy forrásnál, „annál a forrásnál, amely a Súrba menő úton van” (1Móz 16:7b) találja meg az Úr angyala, onnan küldi vissza, ott kap ígéretet, hogy Ismael nagy néppé lesz. Ismael neve: „Isten meghallgatott”, „meghallotta Isten a te nyomorúságodat.” De Hágár ezt elfelejtette, vakon bolyong. Elfelejtette, hogy a pusztában már egyszer megszólalt az Úr. Mindent elfelejtett, elfelejtette fia nevének jelentését is, és már csak a halált várja. Leteszi a gyermeket egy bokor alá, és elmegy; ne is lássa, hogyan fog elpusztulni. Nem vagyunk mi is ilyen Hágárok? Egy ideig hordozzuk terheinket, gondjainkat, „gyermekeinket”, aztán letesszük. Szabadulni akarunk tőlük, néha már koloncnak érezzük. Lehetnek ezek emberek, ügyek, vágyak, célok, aztán jön a puszta, és elfelejtünk mindent. Elfelejtjük, hogy már voltunk pusztában, és nem hagyott ott az Úr. Megmentett, akárcsak Hágárt, kivezetett a pusztából, sőt éppen a pusztában beszélt hozzánk is, adott ígéretet, adott ajándékot, ahogy Hágárnak is, hiszen ott kapott ígéretet. Éppen azt a fiút ígérte meg Isten, akit most a bokor alá tett. Te mit tettél a bokor alá? Milyen „Ismaeleket” tettél ki pusztulásra? Miről mondtál le annyira, hogy el is mentél messze onnan, ne lásd, hogyan pusztul el? Te kiről és miről mondtál le? Hiába sírsz miatta, ha lemondtál róla. Isten ma azt mondja: menj vissza a bokor alá, keresd meg! Hágárnak is ezt mondta: „Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt!” (1Móz 21:18)
Te lemondtál róla, Isten meg nem. Sokszor ítéljük dolgainkat halálra anélkül, hogy az Urat megkérdeznénk. Nem bízunk kegyelmében, mert Őt magát is rosszul ítéljük meg. Magunkhoz mérjük. De Ő nem olyan, mint mi. Amit egyszer megígért, biztosan teljesíti. Kire, mire hallgatsz? Felkelsz és elmész a bokor alá? Maradsz a pusztában és sírsz? Sírsz, mert szerinted az Úr nem hallgat meg? „De Isten meghallotta a fiú hangját, Isten angyala pedig kiáltott a mennyből Hágárnak, és így szólt hozzá: Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik!” (1Móz 21:17)
Neked is azt mondja most: „Mi van veled, Hágár?” Isten nem is érti, mit csinálsz elkeseredésed közepette. Az a jó, hogy az angyal azonnal biztatja Hágárt, és minket is: „Ne félj, mert meghallotta Isten a fiú hangját onnan, ahol fekszik!” (1Móz 21:17b) Nem Hágárt hallgatta meg, hanem az elhagyott fiút, az elhagyott ügyeink így kiabálnak Istenhez, aki visszaküld minket a problémáinkhoz. Hágárnak vissza kellett mennie a bokor alatt levő gyermekhez, mert őt hallgatta meg. Menj vissza a bokor alá, ott az elhagyott ügyedet kell felvenned, ahogy az előbb az igében olvastuk: „Kelj fel, vedd fel a gyermeket...” (1Móz 21:18) Itt kezdődik a megoldás, Isten szól és cselekednünk kell! Hiába érti meg Hágár Isten szavát, ha nem teszi meg, amit Isten mond, ha nem megy vissza, nem veszi fel a fiút, akkor nem látja meg a forrást. Isten csak a „bokor” alatt nyitja meg szemeinket. Mindenki maga tudja, milyen elhagyott ügyei, dolgai, „fiai” vannak, és hol vannak elrejtve. Ha rejtve hagyod, nem kapsz látást. Ha a magad esze szerint akarod megoldani, csak a pusztába jutsz, ahol sírhatsz a szomjúságod miatt, de választ nem kapsz, megoldást nem találsz, csak ha visszamész az ügyedhez, feltárod az Úr előtt, Ő majd megmutatja a megoldást.
Feladatot kaptunk ma mindannyian, hogy menjünk a bokrunkhoz, vegyük fel, amiket ott leraktunk, kezdjük el gondjukat viselni. Egyszer csak meglátjuk a forrást, és Isten nagy „dologgá” teszi ezeket a veszni látszó ügyeket, embereket, dolgokat. Érdemes ezen is egy kicsit gondolkodni! Hágár csak a fiú életéért sírt, de Isten nemcsak a szomjhaláltól akarta megmenteni, hanem nagy néppé is akarta tenni. Így van ez a mi ügyeinkkel is. Sokszor mi csak a mi perspektívánkban gondolkodunk, de Isten ma arra hív, hogy merj mennyei perspektívában gondolkodni! Adja a mi Urunk, hogy tanuljunk Hágár történetéből, tanuljunk saját pusztai menekülésünkből! Ne felejtsük el, mit ígért Isten nekünk! A pusztában adott már egyszer vizet, forrást, ajándékot, így szolgáljon ez hitünk erősítésére. Lehet, hogy a pusztaságunk ugyanolyan nagy lesz, mint korábban, mégis kisebbnek fog látszani, mert már tudni fogjuk, hogy Isten segít. Ahogyan korábban segített, úgy bizonyosak lehetünk, hogy most sem hagy cserben. Tudni fogjuk hol a vízforrás. Ezzel a reménységgel és hittel kérjük imádságban Urunk segítségét! Köszönjük meg, hogy sosem fárad el bennünket tanítani! Nem adja fel ügyeinket, és arra biztat, hogy mi magunk se tegyük. Újra és újra megfogja kezünket, és elvezet a biztos megoldáshoz, az Ő megoldásához. Kérjünk ehhez engedelmes szívet, tiszta elmét, hogy tudjuk Őt követni! Ámen!
Unger Károlyné