A minap itt volt kedves unokám. Főzött nekem finomnál finomabb ételeket. Mindig megosztja velem a titkait, és együtt tervezgetünk. Drága menyem mutogatja a dédunokámról készült felvételeit. Aranyos, stramm, egyéves legényke üres flakonnal a kezében totyog és nézelődik. A múlt héten úrvacsorát vittünk a barátommal Gamásra egy özvegynek. Minap meglátogatott a József utcai Gyülekezet vezető vénje. Előkerültek az új gondok mellett a régi örömök. Ritkán találkozunk, de ott folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk, – ettől mindkettőnk szíve felmelegszik, és fel is töltődünk. Várok egy diákcsapatot a napokban egyik tanártársam vezetésével azért, hogy a rájuk váró szent szolgálatról beszélgessünk. Nyugodtabb, békességesebb öregséget el se képzelhettem magamnak! Reggelente kavargatom a kávémat, olvasom a napi Igét, és sorra veszem, kiknek is ígértem meg, hogy imádkozom értük.

Aztán hallom a déli krónikában a háborús híreket..., – imádkozom értük is. Azokért is, akik elindították, meg azokért is, akik a háttérből biztatják őket, és még inkább azokért, akik menekülnek. Az édesanyákért, a kicsikért, a nagyobbakért, a nagyszülőkért, és azokért is, akik nem jöhetnek. A Covid járvány még alig ért véget, és itt van az újabb baj. A nagyhatalmak érdekei egymásnak feszülnek. A vezető politikusok semmit se tanultak a történelemből. Röpködnek a nagy szavak. A világ újra felosztása az új gazdasági érdekek szerint, – mint volt már a két világháború előtt is. A posztmodern toleranciától elpuhult ember már azt gondolta magáról, hogy már ölni se képes. Kivéve a TV képernyőjén a fotelból nézve a krimiben. Vagy tolerálva, hogy még a szülés előtt is csupán izomcsomónak tekintsék a születendő gyerekeket. Amerikában arra szavaztak, hogy még a szülés előtt is eltávolíthatók legyenek. Kinek számít akkor egy-két kisember? Akiknek a sorsát a háborúban kettétörik. Életéért, gyermekei életéért fut át a határon oda, ahol nem az ő megszokott otthona van. És azután? Soha vissza nem térhet? Mi vár rá? A háborúval egyszer csak valamiért felhagynak? Vagy ellenkezőleg: eszkalálódik? És kinek nehezebb kitartani a hitben? Tudom, hogy Nyugaton is vannak hívők. De nem egyszerűen a túlélésre gondolok, hanem az Úr iránti felelősségből fakadó hitre. A próféták hitére, akik nem voltak közönyösek az emberiség sorsa iránt. Kinek nehezebb kitartani a hitben? Annak, aki mindentől távol, jólétben él, vagy annak, aki az életéért fut? Akik kint vannak Kárpátalján, ha félnek is, végzik tovább a szolgálatukat. Nemrég olvastam az ottani magyar lelkipásztor feleségének írását: beszámol róla, hogy első ijedtségében hazajött, vagy inkább hazaküldték. De mekkora megkönnyebbülést jelentett neki, amikor visszatért, mert mint írja: a háború nem szüntette meg az elhívásukat.

A betegeinkkel kapcsolatban azt olvassuk a Bibliában, hogy imádkozzunk értük, és a hitből való imádságra Isten felsegíti őket (Jak 5:13-18). De mi van, ha mégsem? Olykor ez megtörténik, máskor nem. Ha másvalakiről van szó, tét nélkül lehet véleményünk. De ha a hozzánk közel állókról van szó, vagy éppen rólunk?... Magunkról vagy a szeretteinkről?... Azonnal máshova kerül a hangsúly. Drága Páromért három hónapon át összetört szívvel könyörögtem, Isten mégis másként döntött. Zsuzsám meghalt. Ennek már kilenc éve, de nem mondhatom, hogy túl vagyok a gyászon. Nem vagyok ezzel egyedül. A Covid alatt fiatalabbak is temették a párjukat, a gyerekek az édesanyjukat. Hogy mit éltek át, igazán csak Isten tudja.

A Covid-ot meg a háborút csapásnak tartjuk. Méltán. De mi van akkor, ha nincs Covid és nincs háború? Akkor minden rendben van? Idehaza fura és durva szavak hangzanak a parlamentben. Brüsszelből meg különös határozatok és bírósági ítéletek érkeznek. Még különösebb ideológiák nyugatról és az ott uralkodó erkölcsi állapotokról. A nyílt társadalomról, az egyneműek házasságáról, a genderről, a gyerekek megrontásáról, az LMBTQ kultúráról. Mi ez? Gondolkodok, és kérdezek. Meg aggódok. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Esztendők óta hallom ezeket a furcsa szavakat: gender, lmbtq, pedofília, de csak annyira értem őket, mint amikor Gyulán a drága öreg Tar mama kérdezte tőlem: „Hegyi testvér, mi az, hogy honor?” Horrort akart mondani, de annak nincs értelme. Azt válaszoltam neki: „Nem kell nekünk minden gonosz dolgot ismernünk ahhoz, hogy üdvözüljünk.” Ebben megnyugodott. Na, de hát mi is csak ennyit tehetünk? Nem tudom. Csak azt, hogy mindez a húsunkba vág. A látni hivatottak vaksága és felelősségük nem vállalása nem azonos a naiv hittel.

Ha valaki vállalja, hogy ma becsülettel kiigazodjon, annak is le kell egyszerűsödnie, de nem csupán naiv módon. Vállalnia kell, hogy a jót jónak, a gonoszt gonosznak lássa. És ha kell, ezt ki is mondja. És gonosz időkben is kötelezze el magát a jó mellett. De fölteszem magamnak a kérdést: ha én vergődök vele, annak van-e egyáltalán valami haszna? Hiszen – sok millió társamhoz hasonlóan – engem senki se kérdezett se genderről, se a háborúról. Akkor ez nem más, mint az illetékességi területem átlépése? Örüljek, hogy engem nem bánt senki. De ha még ezt sem teszem, az nem csupán a szokásos gyávaságom? Mielőtt egyetlen további mondatot leírnék, tisztáznom kell önmagam számára is valamit. Itt az élet peremén Balatonszemesen olyan kevés információ jut el hozzám, hogy kétségeim vannak arra nézve, hogy nem tenném-e bölcsebben, ha hallgatnék? Apró mozaikmorzsákból milyen jogon rakok össze bármiféle véleményt? Felelősségem elsősorban magamért meg családomért van. Ismerem azonban Babits sorát: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma. Atyjafiáért számot ad a testvér...” (Babits Mihály: Jónás könyve)

Dietrich Bonhoeffer a második világháborúban a börtönben egy évvel a második világháború befejezése (és a halála) előtt azon töprengett, hogy a történelemben ez az első háború vallásos magyarázat nélkül, erkölcsi értelmezés nélkül. „A magam sorsa egészen mellékessé vált az általános helyzethez képest. Elmúlt Európában a lelkiismeret ideje? A bűnbánat, a megtérés, a hit, a kiengesztelődés, a megigazulás már semmit nem jelentenek? Ha ez így van, akkor ami ezután következik, az nyomasztó. Az a véleményem, hogy az előttünk álló időszak még nagy meglepetéseket tartogat.”1

És ha az éppen dúló háborúra gondolok, – nem azért engedte meg az Isten, hogy kiderüljön, mi mennyit ér? De megengedte? Azonban kérte-e valaki Istentől az engedélyt a két világháború meg a többi megindítására? És kapott-e? Idehaza az egyházak máris nagyot józanodtak. A világi divatok követésétől meg csupán az önmaguknak fontos dolgoktól küldetésük felé kezdenek fordulni. Hónapok óta hat egyházi karitatív szervezet munkatársai gőzerővel vannak ott a határon és segítenek. Hiszen az egyházaknak nem az a dolguk, hogy önmaguk fennmaradásáért létezzenek, hanem hogy jellé váljanak. Isten haragjának idején is a kegyelmét hirdessék, de békeidőben se feledkezzenek meg arról, hogy Ő ítéletélő Isten. Valamint a kiengesztelődés hordozói legyenek olyan áron is, ha maguk is áldozattá válnának, – ha kockázatokat vállalnak.

Hegyi András

 


1  Dietrich Bonhoeffer: Börtönlevelek: 99kk. o.: – Harmat Kiadó Bp., 1999.