Sokszor tapasztaltuk már, hogy a „szeretet ünnepe” gyakran – néha még az Isten gyermekeinek körében is – az „ajándékozás ünnepévé” változik. Talán megkockáztathatjuk, hogy úgy mondjuk: lealacsonyodik. Való igaz, hogy szeretetünket kifejezhetjük a másik ember felé azzal, hogy kisebb vagy nagyobb értékű ajándékkal lepjük meg. De mitől nagyobb vagy mitől kisebb az az ajándék? Attól, hogy mennyit kellett a boltban fizetni érte? Vagy egyáltalán attól, hogy pénzt adtunk-e érte, vagy „csak” személyes odafigyelésbe és egy kis törődésbe került? Mi az értéke annak a rajzocskának, amit a hároméves kis unoka küld „Nanókájának”, mert lerajzolta az ő házát, amiben lakik. A tízemeletes panelt csupán egy görbe vonalakkal rajzolt téglalap jelöli, benne egymás fölött kuszán kisebb téglalapokkal, ablakokkal, lent pedig egy nagyobb négyszög: a bejárati kapu. Csakhogy a kapu mellett félmagasságban ott egy kicsi négyszög is, benne több sorban pontocskákkal. Hát ez mi lehet? „Nem emlékszel, Mami? Ott van a kaputelefon!” Mitől vált értékessé ez az ajándék? Ettől az utóbbi mondattól. Mert a szülő/nagyszülő örülni tud annak, hogy a „kicsi” észreveszi és megfigyeli a dolgokat. Méghozzá milyen jól!

Az ajándékozás legegyszerűbb és leginkább gyakorolt formája az, hogy valaki egy degeszre tömött bukszával elindul a plázába, és onnan szatyrokkal megpakolva jön haza, amit aztán a szép, színes papírcsomagolások követnek. Ezeket át lehet még kötni aranyszínű szalaggal, celluxszal ráragasztunk egy – akármelyik keresztyén könyvesboltban vásárolható – igés kártyát, amire előzőleg ráírtuk, hogy: „Soha nem múló szeretettel kívánok Áldott Karácsonyi Ünnepeket!”, aztán kész. Az a jó, ha megengedhetjük magunknak, hogy az ajándék sok pénzbe kerüljön, mert abból tudja a megajándékozott, hogy mennyire szeretjük. Ezt évenként csak egyszer kell megtenni, aztán nincs rá tovább gond. Az sem baj, ha az illetővel akár jövő karácsonyig nem is váltunk szót, hiszen az ajándék egész évben rólunk fog beszélni. Ha pedig véletlenül tovább ajándékozta valakinek, mert nem is örült az ajándéknak, akkor lehet, hogy nem fog emlékezni ránk, de hát mi sem sokat gondolunk rá a közbenső időszakban. Lényeg, hogy mi jó keresztény/keresztyén módjára megtettük a magunkét a „szeretet” kifejezésére!

Az elmúlt karácsonyi időszakban találkoztam egy egészen másféle, talán úgy is mondhatnám, „formabontó” ajándékozási formával. Nagyon megörültem, hogy ilyen is van. Valahogy úgy vagyok vele, mint az a természettudós, aki egy addig ismeretlen növényfajtát fedez fel, s igyekszik minél előbb közzétenni a szakirodalomban, nehogy valaki elorozza tőle a felfedezés dicsőségét. (Én is ezért sietek írni erről a felfedezésemről.) Talán még az is meglehet, hogy az ő nevét fogja viselni a felfedezett növényfaj. Mert ez, amit én most karácsonykor felfedeztem, igen nagy dolog ám, nem gyakran lehet találkozni ilyesmivel. Talán csak a kihalás szélén álló „sarki medvékhez” tudnám hasonlítani. (Úgy tudom, az is egy olyan állatfaj, aminek a populációja megállíthatatlanul csökken. Minden évben kevesebb van belőlük. Félő, hogy egyszer csak teljesen kipusztulnak.)

Történt egyszer, hogy az egyik hívő gyülekezetben egy bácsi bizonyságtételében szó esett egy anyukáról, aki egyedül neveli három gyermekét. Csak úgy a havi GyES-ből, mert a három gyerek mellett akkor se nagyon tudna dolgozni, ha akadna is munkalehetőség, de hát nem akad. Úgy nevezném ezt a bácsit, aki a bizonyságtételt mondta, hogy az „időhosszabbításos bácsi”, mert tizenöt évvel ezelőtt kapott egy súlyos rákbetegséget, amivel megműtötték (azóta pedig még kétszer másikkal is). Az ilyen műtétek után két évvel az emberek meg szoktak halni, de ő nem halt meg a szokott időben. Úgy mondja magáról, azért nem halt meg, mert „időhosszabbítást” kapott az Úrtól. Ez a bácsi valami kiszuperált ajtót szeretett volna szerezni a család házához, mert nagyon gyatra volt a régi: a szél meg a macskák szabadon ki-be jártak rajta. Ez a testvér – az „időhosszabbításos bácsi” – pedig azt gondolta, hogy a tél beállta előtt jó lenne ezen változtatni valamit. (Azt hiszem, azóta meg is oldották ezt a problémát.)

Nem sok idő múltán, amikor már a tél kezdett kopogni a naptár lapjain, telefonon felhívta valaki az „időhosszabbításos bácsit” a gyülekezetből: mondaná már meg neki, szüksége lenne-e annak a három gyermekét egyedül nevelő anyukának egy kis karácsonyi ajándék csomagra? Persze, hogy szüksége lenne! Meg is adta a címüket meg a telefonszámukat. Hátha bemennek valami élelmiszerüzletbe, jól bevásárolnak, aztán kicsit könnyebb lesz majd nekik a karácsony. Meg hát „ajándékozni öröm” meg ilyesmi.

Volt telefonegyeztetés meg minden. Szépen elmúltak az ünnepek is. Az „időhosszabbításos bácsi” már alig emlékezett a dolgokra, amikor meghallotta, hogy valóban jártak ott a „világvégén” ezek a testvérek, méghozzá családostul. Valahogy így mesélte el az anyuka beleszőve azt is, ami a találkozásuk előtt történt, mert a látogatók azt is elmesélték. (Azt gondolom, hogy szóról szóra igaz lehet a történet, de ha valaki másképp emlékszik rá szóljon, mert én is csak úgy hallottam attól az anyukától.)

Szóval a dolog úgy történt, hogy telefonált az a házaspár – adnék nekik valami olyan „fedőnevet”, amin emlegethetem őket, mert nem akarom megsérteni az inkognitójukat: a továbbiakban tehát az apukát „Milánnak”, az anyukát pedig „Naominak” fogom nevezni. Tehát az a házaspár a gyülekezetből először felhívta telefonon az anyukát: meglátogatnák őket egy kis karácsonyi ajándékkal, ha elfogadnák. Aztán a látogatás a megbeszélt időben meg is történt. Milánnal és Naomival együtt mentek a gyerekeik is: egy kislány meg egy kisfiú. Annak az okát, hogy a gyerekeket is vitték, senki nem tudta megfejteni, mert nem volt olyan nagyon sok cipekedni való. Csak az „időhosszabbításos bácsi” mondta: „azt gondolom, nagyon jól tették a szülők, hogy a gyerekeket is magukkal vitték, mert így az adakozás és a mások iránti szeretet kifejezése természetessé, életszerűvé válik a kicsinyek számára.” Naomi és Milán elmesélték az anyukának, hogy beszéltek a gyerekeiknek arról, hogy vannak valahol olyan gyerekek is, akiknek sokkal szegényesebben kell élniük, mint ők. Sokkal kevesebb szeretetet kapnak, mert az apukájuk nem él együtt velük, elhagyta őket, ezért ezeknek a gyerekeknek jobban szükségük van arra, hogy az igazi szeretetet megtapasztalják. Ha a Jó Isten a legdrágábbat nem sajnálta nekünk adni, amikor az Úr Jézust leküldte közénk Megváltónak, – akinek a születése megünneplésére éppen most készülünk –, akkor mi is megtehetjük, hogy olyan ajándékkal szerezzünk örömet valaki másnak, ami nekünk is nagyon kedves. Jó lenne, ha a kislány kiválasztana a legkedvesebb játékai közül kettőt, a kisfiú pedig valami fiús játékot az ő kedvencei közül. Így került plüssállatka mindegyik kislánynak és autó a kisfiú számára, három is. Kicsit beszélgettek, imádkoztak meg Bibliát is olvastak. Nem sok idő múlva úgy érezték, mintha már régen ismernék egymást, pedig életükben most találkoztak először. Azt hiszem, Naomi mondta vagy talán Milán, – nem tudom biztosan –, hogy erre a látogatásra a Jó Istentől kaptak vezetést, s ők csak az Úr útmutatását akarták követni. Ezzel azt is kifejezték, hogy a köszönet tulajdonképpen nem is őket illeti meg, hiszen az egészet nem is ők találták ki.

Nahát, ez volt az a „ritkaság”, amit felfedeztem. Jó lenne ezt a környéket (vagy gyülekezetet) „Természetvédelmi Területté” nyilvánítani. Talán még érdemes lenne az EU-ba is felterjeszteni, mint valami „Fokozottan Védett” értéket. Hátha valahogy el lehetne szaporítani, mint „Hungarikumot”.

Az az „időhosszabbításos bácsi” pedig még olyat is talált mondani: „Ha ez a különlegesség elterjedne Magyarországon, az még az ország felemelkedésére is hatással lehetne.”

Lehet, hogy igaza van!

Nagy Rezső

Kapcsolatfelvételi űrlap

Elérhető ide kattinva

Heti üzenet

Kincsesláda

Műsortábla

Híreink