„Nem a láthatókra nézünk…” (2Kor 4:18)

Az asszony gondolataiba mélyedt. Volt belőlük garmadával. A karantén miatt már két hónapja nem volt jövedelme, és néhány napja a férjét is – nem pörög az üzlet indoklással – elbocsátották. A három gyermek is értetlenül áll az események előtt. Hogyan fordulhat elő ilyen égbe kiáltó igazságtalanság?! Arról nem is szólva, hogy az idős beteg nagyszülők is segítségre szorulnának.

A váratlan helyzet eszébe juttatta szeretett Dédijének emlékét, akinek a két világháború nyomorúságaiból is bőven kijutott, mégsem a panaszkodásáról maradt meg az emberek emlékezetében, hanem istenhívő, derűs, mindenkit elfogadni tudó, jó természetéről. Csupán egyetlen furcsa szokása volt, amin a háta mögött jóízűen hahotáztak az unokák. Ha vendég jött a házhoz, Dédi mindig ugyanazzal a mondattal kezdte a beszélgetést: „Aztán van-e munkád, édes fiam?” Ilyenkor a háta mögött cinkos mosollyal, diszkréten egymásra néztek a családtagok jelezve, hogy nincs min csodálkozni, ilyen az öregség. Dédi minden alkalommal, még mielőtt a vendég szóhoz juthatott volna, meg is válaszolta az általa feltett kérdést: „Mert ha munka van, minden van, édes fiam!” Ezt követően előhozott emlékeiből egyet-egyet, amikor bizony kisebb falat jutott a tálra, de azt a pazarlást se hagyta szó nélkül, amit a nagyobb falathoz szokott fiatalok megengednek maguknak.

Sok év múltán értette csak meg az asszony, hogy Dédinek ez a szokása nem az időskori demencia első tünete volt, hanem a bölcs, élettapasztalaton alapuló aggódás megnyilvánulása. Istennek hála, hogy a mai középkorúak nagyobb része eddig csak a történelem könyvekből ismerte a munkanélküliség rémét, mint ahogyan azt sem tudták elképzelni, hogy a tudására oly büszke embert is egyik pillanatról a másikra utolérheti a villámként lesújtó koronavírus világjárvány. Mire megtanulták, hogy mit jelent alkalmazkodni a járványhoz, addigra ajtóstul berobbant az újabb krach (csőd), a munkanélküliség. Hetek alatt erejük teljében lévő százezrek váltak munkanélkülivé. Mert ahol nem „pörög a pénz”, ott 24 órán belül elkészül az útilapu. Nem számít sem tudás, sem tapasztalat, sem munkateljesítmény. Még az sem, hogy az elbocsátott addig az ország húzó ágazatában tolta egyre magasabbra a GDP szekerét, vagy hogy évtizedeken át húsos falatokra elegendő profitot termelt a gazdának. Egyik napról a másikra köddé vált a megszokott nagyobb falat, s még jó, ha a kisebb megmarad. Most aztán hús-vér valósággá lett a tőkeközpontú kapitalizmus irgalmatlan arca. Az elbocsátott másnap papírdobozzal a hóna alatt még egy fél órára megjelenhet személyes dolgaiért.

A keresztyén ember is értetlenül áll az események láttán. Őt sem kíméli a munkanélküliség. Sír, szenved, imádkozik, de nem átkozódik, nem a kormányt szidja, hanem Isten kezéből próbálja elfogadni a történteket, mint ahogyan a megoldást is Isten kezéből várja. Ha kiállja a hitpróbát, fejet hajtva elköszön, és útközben hazafelé már megszólal szívében a 37. Zsoltár 25. verse: „…nem láttam, hogy elhagyottá lett volna az igaz, a magzatja pedig kenyérkéregetővé.” Legfeljebb holnaptól kisebb falat lesz a tányéron.

A Bibliaolvasó Kalauzunk szerint a Mózes első könyvében foglaltakat tanulmányozzuk. A minap olvastuk Ábrahám és Lót osztozkodását a jusson. Jól példázza ez a történet a mai Lótok önzését és az Ábrahám lelkületével bírók fejet hajtó, viszályt kerülő alázatát. Ezért tudja Ábrahám azt a nagylelkű gesztust gyakorolni, hogy bár az övé lett volna a döntés joga, mégis – Lót kedvéért – le tudott mondani a bőséget biztosító, bővizű legelőkről, aranyat érő, tiszta kutakról: „…ha te balra tartasz, én jobbra megyek; ha te jobbra mész, én balra térek.” (1Móz 13:9) Ábrahám tudta, hogy rövid távon sokat veszít, mert övék lesz a kisebb falat, de azt is tudta, hogy hosszú távon olyat nyer, ami, ha ma még nem is látszik, de bizonyosan a javát szolgálja majd.

Napjainkban is ádáz küzdelem folyik a „bővizű legelők, kutak” birtoklásáért. A hívő ember sorsa is olyan, mint Ábrahámé. Most kell megmutatnia, hogy tud fejet hajtva félre állni, elfogadni veszteséget, igazságtalanságot. Jó, ha eszünkbe jut, hogy Jézus Krisztus egész földi élete is erről szólt. Fejet hajtott mindenben az Atya akarata előtt mindhalálig, miattunk, érettünk!

Kedves, munka nélkül maradt Testvéreim! Óh, bár mindannyian el tudnátok fogadni, hogy nem az a fontos, ha ma kisebb falat jut a tálból, hanem az, hogy abban bizonyos lehetsz:

Isten örök szövetsége Fia érdeméért Téged is megtart, ha akarod! Miközben e sorokat papírra vetettem, megszólalt szívemben a Református Énekeskönyvünk 299. énekének negyedik verse, amit most az Úr előtt – gondolatban veletek együtt – elénekeltem: „Ha nehéz az élet terhe, roskadozva hordom azt: bús orcám Hozzá emelve, Jézusban lelek vigaszt.”

Szalóczyné Móray Inke