A jó öreg Opel vidáman néz rám a parkolóban. Alaposan megtréfált, engedte, hogy a slusszkulcsot benne felejtsem, mielőtt bevágtam az ajtót. Én korántsem vagyok annyira vidám. 120 kilométerre vagyunk otthonról, a tartalék kulcs jó helyen, a lakásban jó helyre elzárva. Gratulálok magamnak! Kezd sötétedni, fáradtak vagyunk, a gyerekek is velem vannak, indulnánk már haza. Felmérem a lehetőségeket, szombat este esélyem sincsen arra, hogy lakatost találjak, aki tudna segíteni.
Segíteni, segíteni, segíteni… Itt akadt fel a lemez.
Hoppá, itt csak Isten tud segíteni! – jön a felismerés. Szinte csak elég volt eddig a pontig eljutni. Aztán jön a kijelentés. A mellettünk álló autó hasonló korú és típusú, és mi lenne, ha megkérném a tulajdonosát, hogy hadd próbáljam kinyitni az ő kulcsukkal a miénket. Már indultak volna, amikor kopogtattam a szélvédőn, és elmondtam a gondjainkat. Kétkedően mosolyogtak, hitüknél csak a villámgyorsan kiszámított valószínűtlenségi ráta lehetett kisebb, de átadta a kulcsot. Belemegy – egy sóhaj, majd simán elfordul – még nagyobb sóhaj! Bent vagyok! Megköszönöm nekik is, Istennek is a segítséget!
Leesett az álluk. Gyors lehetőség a bizonyságtételre, vidáman integetve búcsúzunk.
„És dicséretet énekelve, kimentek az olajfák hegyére.” (Mt 26:30)
A. Róbert