Végre az iskolai hitoktatás előtt is leomlott a jerikói fal. Azokban az években olyan nagy lelkesedéssel és Isten iránti hálával vetettük bele magunkat az új lehetőség kihasználásába, hogy eleinte észre sem vettük a nehézségeket. Például, amikor imádkozás közben egy eltévedt foci labda épp a mi ajtónkat döngette meg. Máskor óra közben bejött egy tanítónő, hogy a hátsó üres sorokban „halkan” korrepetálhassa két tanítványát. Az is gyakran előfordult, hogy teremkereső vándorútra kényszerültünk, ha épp egy ékszerárus szemelte ki aznapra a hittan termünket. Zsibvásár, farsang, kézműves foglalkozás előkészületei miatt is rendszeresen „A terem foglalt” tábla fogadott.
A lelkes szülői háttérnek köszönhetően akkor még egy csoportban 10-15 diák vett részt a hitoktatáson az órarend szerinti hatodik órában. A diákok fele nem járt templomba. Mégis annyi, Isten igéjére rácsodálkozó, érdeklődő tekintetet, csillogó szempárt csak azokban az években láttam. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt a hitoktatás újrakezdésének hőskora, az oktatók hitpróbája, ugyanakkor óráról órára Isten ígéreteinek, hűségének megtapasztalása is. Csupán a májussal nem tudtunk könnyen megbirkózni.
Egy emlékezetes május végi napon történt, hogy óra előtt, a frissen felújított csábos sportudvarról egyesével igyekeztem levadászni a hittan óra résztvevőit. A pályák megteltek a labdarúgás szerelmeseivel, a jövő kosárlabda bajnokaival. Ugyan kinek lett volna kedve ilyen kínálat mellett hittan órára jönni? A bokrok takarásából elő-elővillant egy-egy kukucskáló tekintet: „na, vajon ezt hogy fogja megoldani???”
- Tiborkám, már öt perce becsengettek! Függeszd fel a focizást, gyere gyorsan, mert már csak te hiányzol! – kérleltem egy 11 éves kisfiút.
Szúrós tekintete szavak nélkül is beszédes volt, de hogy ennek, ott a bámészkodók előtt hangot is ad, arra nem számítottam.
- Nem megyek, nem! Csak akkor megyek, ha fociról lesz szó. A kárörvendő kukkolók elégedetten visszahúzódtak a bokrok mögé. A focizó haverok tempója lassúra váltott, hogy ők is követhessék az események kimenetelét, s nehogy lemaradjanak valamiről…
- Gyere csak, szedd a lábad, hátha arról is szó lesz! – csúszott ki a számon a meggondolatlan ígéret. Tibor végül lógó orral, de mégis megadta magát. Csigalassúsággal mászott felfelé a lépcsőn, hogy ezzel is kifejezésre juttassa hozzáállását az órához. Számomra mégis drága percek lettek ezek a lépcsőfokok, mert amíg felértünk, magamban buzgón imádkozhattam:
- Drága, jó mennyei Édesatyám! Jézus nevében kérlek, hogy hajtsd ennek a kisfiúnak a szívét a foci őrületéből Tehozzád! Nekem pedig segíts, hogy elvégezhessem azt a munkát, amit mára, erre az órára reám bíztál. Ámen!
A házi feladatot csak a kis foci rajongó „felejtette” otthon. A feladat az volt, hogy az irgalmas samaritánusról szóló példázat szereplői közül válasszanak ki valakit, és az ő nézőpontjából írják le a történteket. Az volt a tervem, hogy az írások segítségével dramatizált előadás keretében fogjuk eljátszani, átismételni és megbeszélni a példázatot. Jól összekevertem a papírlapokat, és aki megírta a házi feladatot, húzhatott egyet. Hamar elkelt a szereposztás. Tibor ekkor váratlanul szót kért:
- Tudom, hogy nem érdemlem meg, de ha lehet, én is szeretnék részt venni a játékban! Egy valakiről úgysem írt senki, a fogadósról. Majd rögtönözni fogok. Hadd legyek én a fogadós!
Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. A törvénytudót alakító kislány úgy fogalmazott: „Na, majd én jól megizzasztom ezt a Mestert a kérdésemmel, hogy lássa, én sem vagyok akárki!” Aki Jézust idézte, ezt olvasta fel: „De jó lenne, ha végre megértenék az emberek, hogy miért jöttem a világra! Elmondok nekik egy tanulságos példázatot, hátha…” Valaki aláírás nélkül egyetlen mondatot írt a papírra: „Az én apukámra is ráférne egy ilyen beszélgetés Jézussal, mert mindig akkor jön a csihi-puhi, amikor ittasan jön haza, és nem akkor, amikor azt megérdemelnénk.”
Rabló senki sem akart lenni, de a kifosztott áldozat bőrébe négyen is belebújtak. Íme, közülük egy elgondolkodtató írás: „Na, végre jön már valaki, ha jól látom, egy pap; meg vagyok mentve… vagy mégsem? Ha ezt túlélem, jól meg fogom mondani neki a véleményemet! Az biztos, hogy az ő templomba sosem fogom betenni a lábam.”
A pap meg a lévita hosszasan mentegetőzött, a samaritánuson hasunkat fogtuk a nevetéstől, mert valahogy így fogalmazott: „De jó, hogy nem ittam meg az úton azt a kevéske borocskámat!” Mégis a legemlékezetesebb a fogadóst utánozó Tibor előadása volt. Különösen azért, mert addig számomra a fogadós személye nem hordozott üzenetet. A fiú színészi tehetsége teljes tudatában ekképp rögtönzött:
„Anyjuk, anyjuk, ébresztő! Vándorok közelednek. Amíg én gyorsan fát teszek a tűzre, te szaladj a kamrába borért meg olajért, no meg nézd meg, maradt-e még egy kevéske paprikás krumpli a fazék alján?” Ez a kamasz kisfiú minden fontos és szükséges dolgot felsorolt, amit egy jó fogadósnak tudnia és tennie kell: éjjel-nappal nyitott ajtó a rászoruló előtt, a fogadásra kész lelkület, meleg, baráti fogadtatás, olaj és bor, vagyis az Isten Szentlelke által ihletett örömhír és minden más, amire a betérőnek szüksége lehet. De jó lenne olyan fogadósnak lenni, ahová szívesen térnek be az emberek, ahol mindig nyitva áll az ajtó! Diszkrét, megbízható fogadósnak, ahonnan nem szállnak ki pletykák, és ahol a bajokra a Szentírásban keresik a választ emberi bölcselkedés helyett! Az előadás végén olyan lelkesen beszélgettünk, érveltünk a példázat üzeneteiről, hogy észre sem vettük az óra végét jelző csengőt.
Tibor, aki a focit hiányolta, és be sem akart jönni az órára, s óra végén sugárzó arccal felkiáltott:
- Tanár néni! Hát ebben a történetben mégis csak volt foci!
- Na, ne mondd! – fordultam felé döbbenten.
- Hát, tetszik tudni, a jók meg a rosszak csapata. Jézus a jók kapitánya. Ide tartozik az, aki segített a bajba jutotton, meg a fogadós és a felesége is. Úgy gondolom, hogy volt neki, mert akkoriban még nem volt divat a válás, mint manapság. A rosszak az okostojás, aki a Mestert leckéztetni akarta, a rabló, a pap meg az a másik, akinek elfelejtettem a nevét. És a jók csapata 1:0-ra győzött!
Mindenki jóízűen kacagott.
- És te melyik csapatban játszanál szívesebben? – tettem fel a kérdést.
- Csakis Jézuséba! – vágta rá határozottan.
- Attól tartok, hogy ma még nem vagy alkalmas egy ilyen kitüntetett feladatra.
- Hát, majd összeszedem magam, hogy alkalmas legyek, és ígérem, hogy a legközelebbi házi feladatom rendben lesz.
- Sajnos, ezzel még nincs minden elintézve. Jobb volna nyugodt körülmények között folytatni a beszélgetést, hogy bekerülhess, sőt örökre ebben a csapatban maradhass.
- Az jó lenne, csak ne most, mert elkések az edzésről. Viszontlátásra, áldás, békesség!
Azzal olyan sebességgel viharzott el a teremből, ahogyan az egy csatártól nem meglepő.
Szalóczyné Móray Inke