Igaz, hogy papír szerint már nyugdíjas éveit élte, de még mindig energiával teli, majdnem nyolcvan éves baptista lelkész volt Hans Mattson, a férjem, Lloyd Sparks nagyapja. Gyakran mondogatta: „Isten országában nincs nyugdíjas.” Valóban így is élt, élete utolsó percéig lobogott benne az Úr tüze. Nemrégiben a kezembe került Mattson nagyapa visszaemlékezése, amit a gyerekei, unokái és dédunokái számára készített. Kezdjük tehát a legelején:
2Kor 6:3-10 Luther megigazulás kérdésében azt tanítja, hogy Isten előtt az ember kárhozatra méltó bűnös, és Krisztus érdeméért Isten országának polgára. De a kettő egyszerre igaz. Bármelyiktől eltekintünk, és a másikra úgy tekintünk, ami nem számít, szükségszerűen tévtanítás áldozataivá válunk. Az istenfiúság biztosítéka a kettő egymást kizárni látszó igazság tudomásul vétele. Ez számunkra megoldatlan kontraszt, amit csak Isten hoz folyamatosan harmóniába. Az egyoldalú istenfiúi méltóság gőgössé tesz, amiben elbukunk, a bűnös állapot tudata a reménytelenség, végső soron a hitetlenség, az Isten kegyelme iránti bizalmatlanság állapotának fogságában tart. Luther ismerte Pál apostolnak ezt a kettősséget komolyan vevő jobb és bal felől levő állapotát: „dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak..., mint halálra váltak és mégis élők..., mint akiknek nincs semmijük, és akiké mégis minden.” (2Kor 6:8-10)