A magyar-román határhoz közeledve felidéztem autóban ülő családtagjaimnak régi emlékeimet, amikor hosszú órákig vártunk a határnál: a szívünk a torkunkban dobogott, mert sose tudtuk, éppen mibe kötnek majd bele a román vámosok. Most is elég nagy volt a sor, de mi vidám hangulatban araszoltunk előre. Amikor a fiam kinyújtotta az igazolványokat, a román tiszt rám mutatott, és közölte, hogy az én igazolványomat nem fogadja el, nem enged át a határon. Értetlenül néztünk egymásra. A fiam angolul próbált magyarázatot kérni, de a férfi – ránk sem nézve – visszaadta a személyimet, és otthagyott minket. Tanácstalanul álldogáltunk, de már dudáltak ránk, mire egy magyar határőr segítségünkre sietett: „Önök ma már nem az elsők” – magyarázta, „maguknak is azt javaslom, menjenek el egy közeli okmányirodába, és kérjenek egy ideiglenes igazolványt.” 16 éves fiú unokám nem is állta meg, hogy ne emlékeztessen nagy lelkesedésemre…