1962 novemberében Miskolcon születtem keresztyén szülők gyermekeként, és egy biztonságos, meleg családi fészekben nőttem fel. Ha röviden kéne összefoglalni, hogy mi maradt meg a gyermekkoromból leginkább bennem, így fogalmaznám meg: a szüleim önfeláldozó szeretete. Keményen dolgozó emberek voltak. Nem voltunk gazdagok, ennek ellenére mindig adakozó emberek voltak; nem a feleslegükből adtak Istennek és másnak, hanem abból, amire nekik is szükségük lett volna. A mi egyszerű házunkban mindig volt hely extra ágynak és tányérnak az asztalon azok számára, akiknek szükségük volt rá. 9-10 éves koromig öt helyett tizenegyen laktunk a szüleim házában, azután évekig még heten.
A Szentlélek újjáteremtő munkáját egyenként végzi el az emberek szívében, de miközben ez beteljesedik valaki életében, máris egy nagy család tagja lesz. Így ír erről Pál apostol: „Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.” (1Kor 12:13) Pünkösdkor a földön megszületett a Krisztus-test valósága. Amikor újjászületik egy ember, a Lélek belekereszteli ebbe a „testbe”. Ahogyan az újszülött gyermek mit sem tud arról, hogy egy családi közösség tagja lett, a lelki újszülöttel is ez történik, akár tud már róla, akár nem. Hamarosan felfedezi. Megtudja, hogy mennyi minden rendelkezésére áll, amelyet Isten – mások munkája által – elkészített számára.