Mit kezdünk magánéletünkben és a gyülekezeteinkben a bűnnel? Azt hiszem, hogy erről a legszívesebben hallgatnánk. Demokratikusan felépített közösségeinkben bizony hamar forradalom robbanna ki, ha elkezdenénk néven nevezni a bűnöket, és valakit megalázó helyzetbe hoznánk. Még a végén polgári peres eljárások tömegével kellene szembenéznünk, ahol az ilyen megszégyenített a becsületéért, esetleg vélt vagy valós anyagi veszteségeiért perelhetne minket; - hát inkább hallgatunk. Szomorúan, elkeseredve, fogainkat összeszorítva, de hallgatunk. Vagy éppen ellenkezőleg: mellé állunk a testvéri szeretet nevében, s előhozzuk azokat az érdemeket, melyek vitathatatlanul felmentik a bűnöst - legalábbis a mi elképzelésünk szerint.
Elmondjuk, hogy XY valóban bűnben él, ez kétségtelen, de milyen sokan még rajta kívül! Meg aztán ugye milyen sokat adakozik; mennyit tesz az egyházáért! Meg aztán hogy mi a bűn és mi nem, az megítélés, társadalmi elfogadottság kérdése. Jobb ezekbe nem belemenni, mert meg van írva: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7:1) Eszerint az értelmezés szerint ez a bibliavers rokonértelmű a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, valamint a „kéz kezet mos” közmondásokkal...
Isten igéje nem így gondolkozik erről. Jézus Krisztus nem ilyen lojális a bűnnel, sőt! A gyülekezet a saját sírját ássa, amikor megalkuvó lesz - akarom mondani toleráns és az ilyetén másság iránt megértő.
A Biblia határozottan tanít a bűnről, a gyülekezetben élők felelősségéről is. Nem mondhatom, hogy semmi közöm a testvérem életmódjához, szokásaihoz, életviteléhez. Mivel Krisztus testében élünk együtt, igen is közöm van. Maga az Úr Jézus fejtette ki nagyon pontosan, hogy mennyire nagy a felelősségem: „Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.” (Mt 18:15-17)
Ez a Krisztus által adott gyülekezeti rend. Nincs helye a bűnnek Krisztus testében. Aki vétkezett, annak bűnbánatra kell jutnia. Aki erre nem hajlandó, annak a helye ott van, ahol az életéhez szükséges teret megtalálta. Isten nélkül nem a gyülekezetben kell élni. Istentelenül a világban van a helye az embernek, még akkor is, ha sokan azt mondják: „ó, ne tegyünk ilyet, hiszen ha fegyelmez a gyülekezet, a kirekesztett még inkább belemerül majd a világ szennyébe”. Ez meg is történhet. Ám mindenkinek tudnia kell, hogy hol a helye, s a közösségnek pedig világosan fel kell mutatnia, milyen élet az, amit a Krisztust követők élnek.
Persze ez nem megy úgy, ha kettős mércével mérünk. Nem mondhatjuk, hogy más szabályok érvényesek hétköznap és mások vasárnap. Azt sem mondhatjuk, hogy a szabadság ideje alatt másként hívő a hívő, mint az év egyéb napjain. Nem mondhatjuk, hogy egyik testvérnek szabad az, amit a másik nem engedhet meg magának. Sőt! János gyönyörű bizonyságtétele fényt derít a gyülekezet igazi szerepére a bűnnel és a bűnössel kapcsolatban: „Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” (1Jn 1:5-9)
Ez a megtisztulás pedig a közösségben megy végbe. Isten csodája ez! Lehet ilyen közösségben élni, ahol együtt élünk Krisztussal, és egymást támogatva, egymásra vigyázva haladunk a cél, a menny felé! Ám ha elhallgatjuk a bűnt, egészen biztosan nekünk szegezi Isten igéje a kérdést, ahogy a korinthusi testvéreinknek is szembesülni kellett a páli szavakkal: „... Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” (1Kor 5:6)
Amikor a bűnre gondolunk, ritkán fogalmazzuk így magunknak: „egy kis kovász”. Valami, ami erjedést indít az életünkben, és annak következménye csak egyre inkább elhatalmasodik. Jakab nagyon precízen leírta ezt: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek. Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal. Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz. Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim: minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jak 1:12-17)
Amikor újjászületik az ember, az azt jelenti, hogy kap egy új életet Istentől. Ám azt is jelenti, hogy szembefordul az eddigi életével. Pál a galatáknak azt írta: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2:20) Ez a titka a bűnnel való szembeszállásnak. Megfeszíteni a testet kívánságaival együtt. Lehetséges ez egyáltalán? Igen! A római levélben ugyanez a Pál azt írja a 12. fejezetben: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12:1-2)
A bűn tehát olyan, mint a kovász. Ám oda lehet szánni bűnre hajlamos testünket mint élő és szent áldozatot az Istennek. Néha olyan ez, mint egy műtét. Fájdalmas. Szégyenletes. Nehéz. Borzasztó. Ám mindent megér. Ilyen műtét kell hogy nyilvánvalóan végbemenjen a gyülekezetben. De a gyülekezet belőlünk, hívő emberekből áll, s bűnbe általában nem a közösség, hanem a közösség tagjai esnek. Éppen ezért magunkon kell kezdeni a vizsgálódást tudva, hogy az ördög a legkézenfekvőbb kísértésekkel támadja a lelkünket. Krisztus drága vérén váltattunk meg! Krisztus pedig Isten szeretetének ragyogó bizonyítékaként jelent meg. Új életben járhatunk. Új küldetést nyertünk. A cél pedig nem más, mint hogy mindvégig hűségesen kitartva megállhassunk Urunk előtt az ő kegyelméből...
Kulcsár Tibor