Bemerítő János életén és szülei életén sokat gondolkodtam az elmúlt napokban, annál is inkább, mert újfent rá kellett döbbennem arra, hogy Isten órája mennyire máshogy jár, mint a miénk, de sosem késik vagy siet.
Mire gondolok? Arra, hogy annak idején Erzsébet és Zakariás milyen fájdalmasan élhették meg, hogy bár tiszta és szent életet éltek, s erről a Biblia is bizonyságot tesz, de mégsem lehetett gyermekük. A gyermektelen állapotot ma is sok házaspár mély szomorúsággal éli meg, de abban az időben ez majdnem egyenértékű volt Isten büntetésével.
És ők, bár bizonyára nem értették a miérteket, de nem pereltek Istennel, hanem hűségesen megmaradtak szolgálatában. Aztán, amikor eljött a rendelt idő, akkor – szinte lehetetlen életkorban – Isten megajándékozta őket Jánossal, azzal a gyermekkel, aki a Messiás útkészítője lett.
Most akkor megvetett állapotban volt ez a két ember, vagy pedig áldott állapotban, mégpedig egy speciális szolgálatra kiválasztva? A válasz természetesen az, hogy Isten áldása nyugodott az életükön annak ellenére is, hogy a látszat mást mutatott, s az emberek véleménye is más lehetett a helyzetről… A falu szája vagy a gyülekezet szája ugye létező valami, s bizony néha elég sok fájdalmat tud okozni az egyébként is kérdésekkel vívódó, megterhelt szívnek. Jobb lenne a holt biztosan tudott dolgainkat néha elfelejteni, és ha mást nem tudunk tenni, akkor csendben imádkozni azokért, akik terheket cipelnek, hátha Isten őket is éppen most készíti fel egy még nem látott, de Isten tervében szereplő szent feladatra. És aztán, amikor az idő pont annyi, mint amennyinek lennie kell, majd meglátjuk, megértjük a miérteket, mint ahogy ez János esetében is történt. Neki akkor és ott kellett szolgálatba állnia a Messiás útkészítőjeként, se nem korábban, se nem később.
Bibliát ismerő emberek számára igehirdetésének központi mondanivalója ismert, hiszen megtérésre hívott, s ennek kifejezéseként bemerítette a hozzá járulókat. Nem volt személyválogató, mindenki jöhetett, de a látszat bűnbánatot megítélte.
Most szolgálatának egy kis részletére szeretném irányítani a figyelmet, mégpedig arra, amikor a vámszedők és a katonák azt kérdeztek Jánostól, hogy mi mit tegyünk? A kérdés azt hiszem jogos, hiszen se a vámszedők, se a katonák nem voltak éppen népszerűségnek örvendő státuszban, s ez tulajdonképpen érthető is volt, hiszen a korabeli feljegyzések tanúsága szerint azon túl, hogy a gyűlölt ellenséget, a rómaiakat szolgálták, még vissza is éltek a hatalmukkal, és elég sok kárt és szenvedést okoztak honfitársaiknak.
S ezzel tulajdonképpen megérkeztünk ahhoz a kérdéshez, mely napjainkban is aktuális, mégpedig ahhoz, hogy mi ma élő emberek mit kezdünk a hatalmunkkal, legyen az mégoly kicsi vagy akár meglehetősen nagy. Mert legyünk őszinték, nagyon sok szenvedés, viszálykodás, gyűlölködés, harc és háború innen ered, a hatalommal való visszaélésből, s az ebből következő lázadásból.
Vegyük például a társadalom legkisebb egységét, a családot, s azon belül a férj-feleség, a szülő-gyermek, az anyós-meny viszonyt, vagy éppen a testvérek közötti rivalizálás kérdését. A legtöbb konfliktusnak az a kiindulópontja, hogy az egyik fél be akarja bizonyítani a másiknak, hogy valamiben ő a jobb, ő a hatalmasabb, vagy ő van jobb pozícióban, s ezért megalázhatja, megszorongathatja, kihasználhatja a másikat, vagy végső soron bántalmazhatja is akár szóban, akár fizikailag vagy szexuálisan, néha még az életét is veszélyeztetve.
Sok családban, illetve egyes kultúrákban ez szinte elfogadott viselkedés, így ezzel egy istentelen viselkedési mintát ad át egyik generáció a másiknak. Aki ugyanis a preferált státuszban van, az szinte legálisan visszaélhet a hatalmával, legyen az férj, szülő, anyós vagy bárki más, így csak azt kell megvárni, hogy végre én kerüljek a kiváltságos pozícióba, s aztán kezdődhet minden elölről annyi különbséggel, hogy most már én uralkodhatok, és alattam lesznek olyanok, akiknek kötelességük elszenvedni összes rigolyámat…
Isten országa valahogy nem így működne, hiszen ilyeneket olvasunk a Bibliában, mint: „szeretetben szolgáljatok egymásnak” (Gal 5:13), vagy „ne nézze senki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is” (Fil 2:4), aztán azt is, hogy, „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Mk 9:35) Hogy egy ószövetségi törvényt is idézzek: „Ne forgasd ki jogaiból a jövevényt és az árvát, és ne vedd zálogba az özvegy ruháját!” (5Móz 24:17)
Röviden fogalmazva: „Ne élj vissza a pozícióddal!” Legyél bár szülő vagy munkáltató, munkavállaló, tanár vagy hivatalnok, mindegy, hogy mit csinálsz, milyen körben, milyen státuszban vagy, a munkádat úgy végezd, hogy miközben becsülettel elvégzed a feladatodat, közben ne bántsd meg azokat, akikkel kapcsolatban vagy.
Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy akkor soha semmiben nem okozhatunk fájdalmat a másiknak. Nem. Néha véletlenül is megeshet, akár akaratlanul vagy tudatlanul, s ezt, ha felismertük, illik elrendezni, ugyanis az el nem rendezett dolgok idővel naggyá nőnek, és visszacsaphatnak.
Néha azonban szükséges az összeütközés, és ebből adódóan a fájdalom okozása. A vadhajtásokat, a kilengéseket, a burjánzásnak indult bűnöket ugyanis vissza kell metszeni, különben nagy baj lehet. S ilyen értelemben is felelősek vagyunk egymásért.
Isten adjon bölcsességet és szeretetet, hogy tudjuk, mikor mit kell tennünk!
És még egy gondolat. Nem mondta János, hogy ezeket a megvetett szakmákat nem lehet tisztességesen végezni. De azt igen, hogy nem lehet úgy végezni, mint ahogy az a társadalom hallgatólagos normája szerint megengedett. Mert Isten országában nem a közmegegyezésen alapuló elvek és szabályok uralkodnak, hanem maga a Mindenható Isten.
Kulcsár Anikó