„Színes szőtteseket készít magának...ˮ (Péld 31:22)
„Azok a felesleges külsőségekˮ – halljuk olykor még a szószékről is, pedig fontos, hogy környezetünk szép, rendezett és otthonos legyen, s ez elsősorban rajtunk asszonyokon áll vagy bukik.
Sőt, ma már egyre több kutatás igazolja, hogy a munkahelyeknek is olyanoknak kellene lenniük, ahol jól érzi magát az ember, mert nemcsak funkcionális és ergonomikus kell hogy legyen, hanem esztétikus is. Kísérletek igazolják, hogy szép környezetben nő a tanulók teljesítménye, és mentálisan is egészségesebbek azok az emberek, akik otthonos környezetben töltik napjaikat. Ám, ahogy az igén gondolkodtam, eszembe jutottak emlékek a múltból.
Először is olyan várlátogatások, ahol bemutatták a régen élt emberek otthonait, többek között még királyi lakosztályokat is. Hát, bizony nagyon sivár és rideg, szinte egyenesen élhetetlenek lettek volna azok a szobák, ha nem fedték volna szőnyegek, takarók, vastag kárpitok a falakat, de még a baldachinos ágyakat is beborították. Se a falak szigetelése, se a fűtés nem volt ugyanis azon a szinten, hogy ezek nélkül a melegséget sugárzó és megtartó, s a huzatot mérséklő szőttesek nélkül élni lehetett volna bennük.
Mi kezdő lelkészházaspárként egy csöpp kis ízelítőt kaptunk ebből, hiszen a lelkészlakás konyhájának, fürdőszobájának a linóleumburkolata a döngölt földpadlóra volt lefektetve. Egész addig nem is értettem, hogy miért fázok annyira, míg egy csőtörés miatt fel nem ásták az egészet, s akkor szembesültem a valósággal, és innentől kitisztult a kép. Tudom, régen sok ilyen földes ház volt, még linóleum se volt bennük, nagyszüleim is ilyenben éltek, és nyaranta én is voltam náluk, de a rideg, kemény tél azért egészen más volt...
Aztán az is eszembe jutott, amit Tüdős Klára néni Isten markában című könyvében olvastam a háború utáni évekről, amikor is szinte csodaként élték meg, hogy be lehetett indítani egy régi szövőszéket, s ügyes kezek munkája nyomán a még fellelhető régi ruhákból rongyszőnyegek születtek. Klára néni őszintén leírja, hogy korábban semmire nem becsülte volna ezeket a szőnyegeket, ám ott és akkor a semmi közepén kincsként tekintett rájuk. Hiába, a szűkség nagy tanító mester lehet, és a nincstelenség megtanítja hálát adni az embert. Így volt ez akkor is, de így van ez ma is.
Ha már az előbb személyes életünk kezdetéről meséltem, akkor most egy kicsit folytatom. Azokban a kezdeti években mi se voltunk éppen anyagilag elengedve, sőt, a betevő falatot is megbecsültük, és ezért sok mindenre nem futotta a keresetből. Férjem édesanyja azonban kapott egy szövőszéket, és hosszú ideig az általa készített szőttesekkel oldottunk meg sok mindent. Készítettem belőle falvédőket, mert nagyon hidegek voltak a falak, szőnyegeket, lábtörlőket, stb. Lehet, hogy nem volt művészi értéke az elkészült használati tárgyaknak, habár igyekeztünk széppé is tenni őket, de hasznosak és szükségesek voltak.
Aztán, amikor az idő eljárt felettük, Isten megengedte, hogy szebbre cseréljük őket, de mivel nem hullottak az ölünkbe ezek a dolgok, megtanultuk becsülni is dolgainkat, s bizony manapság ez se annyira természetes. Sajnos, hogy nem. Jobban kellene ugyanis értékelnünk és becsülnünk Isten áldásait, ugyanis ma is sok olyan része van ennek a világnak, ahol nincstelen körülmények között élnek embertársaink.
Kulcsár Anikó