Isten időről időre noszogat, hogy írjak bizonyságot, mert lenne mit, de sajnos eddig nem engedelmeskedtem Neki. A legutóbbi pályázat címe megfogott, és azonnal kaptam a szívembe, hogy miről írhatok; ha nem leszek rest, megírom és idejében el is küldöm. Remélem épülésére lesz azoknak, akik majd olvasni fogják, akár megjelenik az Antenna újságban, akár nem. Isten bármin és bárkin keresztül tud szólni hozzánk, ha mondani akar nekünk valamit; Ő el akar bennünk végezni valamit, és reformálni akarja a szívünket.
Négygyermekes hívő családban születtem Erdélyben, a kommunista diktatúrában. Nem volt könnyű élete azokban az években azoknak, akik nem titkolták, hogy hisznek Istenben, netán még gyülekezetbe is jártak. A bibliai történeteken nőttem fel, számomra ez teljesen természetes volt, még akkor is, ha az iskolában próbálták módszeresen kiirtani az Istenbe vetett hitet, kigúnyolva, maradinak tartva azokat, akik a „felvilágosult korban” hisznek még az ilyen „dajkamesékben”. Mégis, soha nem volt kérdés számomra, hogy vajon létezik-e Isten, vagy igazak-e a bibliai történetek, a Bibliában olvasott sok-sok csoda. Alig múltam el 12 éves, amikor egy idősebb, 17 éves hívő barátnőmön keresztül megtértem (Isten őt használta ebben). Majd pár hónap múlva követte a bemerítkezés. 17 éves koromban úgy éreztem, szükségem van lelki megújulásra, amit át is éltem egy egyszerű kis hívő házicsoportban. Örömöm határtalan volt ekkor. Ahogy hazafelé mentem az alkalomról, kétségek fogtak el; imádkoztam, és kértem Istent, ha Ő volt az, aki megújított, és nem én „produkáltam az egészet”, adjon valamilyen megerősítő igét ezzel kapcsolatban! Életemben először és utoljára kaptam ezt az igét: „Megfürdettelek vízben, lemostam rólad a vért, és bekentelek olajjal.” (Ez 16:9) Azóta sem kételkedtem akkori átélésemben, hogy valóban Istentől volt. Ahogy teltek az évek, jött a forradalom, majd átjöttem Magyarországra dolgozni, ahol megismertem későbbi férjemet, aki szintén hívő volt. Születtek szép sorjában a gyerekek - négyen -, és éltem a mindennapi életemet, még egy bibliaiskolát és egy teológiát is elvégeztem Isten indíttatására, mégis időről időre éreztem, hogy kiüresedtem. Rutinosan, szorgalmasan végeztem mindennapi kötelességeimet mint anya, mint feleség. Ebbe a rutinba már sajnos a mindennapi hívő életem is beletartozott. Éreztem, tudtam, hogy igaz rám az ige: „…az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. (Jel 3:1) De bárhogyan igyekeztem, valahogyan nem találtam az utat vissza ehhez az első szeretethez hosszú-hosszú éveken keresztül. Éreztem, hogy valami hiányzik, sejtettem, hogy az Istennel való élő, bensőséges kapcsolat, amiről azt is éreztem, hogy kaptam már belőle ízelítőt, de soha nem éltem át igazán hosszabb ideig (ezt csak azóta látom tisztán).
És ez így ment három évtizeden keresztül. Annyit azonban megtettem, hogy évekig imádkoztam, hogy adjon nekem Isten szellemi éhséget, szomjúságot Őutána.
2014 november elején egyik nap eszembe jutott, hogy valamikor régen olvastam a „Háború és béke” c. Lev Tolsztoj könyvet, aminek a második kötete nem volt meg a könyvtárban, ahol kölcsönöztem. Mivel nagyon tetszett a könyv annak idején, kíváncsiság fogott el, hogy vajon hogy folytatódik, és hogy végződik? Megkerestem a neten, hogy van-e róla készült film. Volt! Akkor este meg is néztem. Hideg novemberi este volt, már mindenki a családomból felment aludni, így leültem megnézni. A történet Napóleon idejében játszódik Oroszországban. A főhősök egy herceg és egy hercegkisasszony, akik nagyon megszeretik egymást, de a hercegnek el kell mennie harcolni idegen országba. Úgy hagyja ott a menyasszonyát, hogy egy év múlva találkozni fognak. Míg ő távol jár a csatamezőn, feltűnik egy másik herceg, aki bosszúból el akarja hódítani a lányt, és sajnos sikerül becsapnia a fiatal, naiv lányt, aki nem lát át az ármánykodásán. Ez a herceg ellensége a másiknak, és így akarja megtorolni egy régi sérelmét, hogy elcsavarja menyasszonya fejét. A vőlegény herceg levelet ír a menyasszonyának: „Tudom, hogy régóta várod a hazatérésemet. Ne veszítsd el a hited! Már nem tart soká!”. Míg ő ezt írja a menyasszonyának, közben a lány ábrándozik – a másikról. Ahogy a film ideért, egy nagyon határozott, mégis szelíd belső hangot hallottam: „TE VAGY AZ A LÁNY!” Teljesen ledöbbentem… Mi volt ez?! Felismertem, hogy ki szól hozzám. Elkezdtem sírni, zokogni, mert tudtam, hogy igaz, amit mond. És ugyanakkor éreztem a fájdalmát is Istennek, és a jelenléte, szeretete betöltötte az egész helyet, ahol voltam. Majd folytatta: „Nem én vagyok az első, legfontosabb a szívedben, pedig én úgy szeretlek, mint a vőlegény a menyasszonyát!” Sírva imádkoztam Hozzá, kértem, bocsásson meg, újítson meg teljesen, hadd legyen Ő az első és a legfontosabb a szívemben! És megtette. Azokban a napokban újból és újból imádkoztam: „Uram, kérlek, soha-soha ne múljon el ez!” És Ő nem engedte kialudni a lángot azóta sem, pedig a gonosz mindent megtett ezért. (Ahhoz a mondathoz, ami a filmből szíven ütött, egy kis magyarázat is hozzátartozik: 20 éves koromban a forradalom után volt egy kis imacsoportunk a fiatalokkal, ahol néha éjszaka is összegyűltünk imádkozni. Egy ilyen alkalommal kértem az Úrtól, hogy szóljon hozzám. Vártam sokáig… Semmi. Majd – még mindig imádkoztunk – életemben először egy csendes hangot hallottam a bensőmben: „Íme, eljövök hamar: tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat!” Azonnal kételkedő gondolatok jöttek: „Ezt nem is az Úr adta, te gondoltad ki.” Így folytattam: „Ha Te szóltál hozzám, Uram, kérlek, mondd meg azt is, hol van megírva.” Ennyit hallottam: „Jelenések 3:11”. Úgy ugrottam fel a térdeimről, mint akit puskából lőttek ki. Gyorsan felkaptam egy Bibliát, kikerestem és… tényleg ott volt megírva! Akkora öröm volt bennem, sokáig bennem is maradt. Akkoriban úgy gondoltam, talán pár év és eljön az Úr, aztán, ahogy teltek, múltak az évek, 5-10-15-20 év, időről időre eszembe jutott az ige. Azt gondoltam: hát igen, az Úr nem úgy méri a „hamart”, ahogy én, és lassan-lassan eljutottam odáig, hogy beletemetkeztem a mindennapokba, és feladtam a várakozást Őrá…)
Néhány hónappal ezután az átélésem után úgy éreztem, szükségem lenne egy külön helyre, ahol elvonulhatok az Úrral kettesben, hogy Vele beszélgessek, igét olvassak, elmélkedjek. Kiürült az egyik hálószobánk és azt rendeztem be imaszobának. Miután berendeztem, leültem elolvasni az aznapi áhítatot a „Jézus hív, Jézus szólít” c. Sarah Young áhítatos könyvből. Többek között ezt olvastam: „Kedves Nekem az a vágyad, hogy kialakíts egy csendes teret, ahol te és Én találkozhatunk”. (Ez olyan áhítatos könyv, amit az író egyes szám első személyben írt meg, mintha Isten beszélne hozzánk.) Teljesen telibe talált az üzenete! Az a legkedvesebb hely számomra az egész házban, és sok-sok boldog órát töltöttem el ott! Azóta is tisztít, gyógyít, szabadít az Úr sok mindenből… Itt értettem meg, hogy Isten (Atya) nem egy szigorú Valaki, ahogy tudattalanul is képzeltem, aki lecsap rám a törvény szigorával, ha nem töltöm azt be 100%-osan, hanem egy szerető szívű és végtelenül irgalmas Édesapa. És még sok minden mást is…
Sokáig nem értettem, mi volt ez az egész átélésem, majd pár hónap múlva erre is fény derült. Következő évben (2015) az év eleji háromhetes böjti időszak vége után volt egy zárókonferencia Budapesten, ahol egy testvérnő bizonyságot tett arról, hogy azt kapta a szívében, hogy Isten egy menyasszonyi megújító kenetet öntött ki előző évben Magyarország fölött. Ekkor értettem meg teljesen, mi volt ez az átélésem.
Miután ezt átéltem, szomorkodtam sokszor, hogy miért kellett ilyen sokat várnom addig, míg ezt átélhettem, megtudhattam Istenről. Nem tudom a választ azóta sem, de az a jó, hogy mégis átélhettem. Sajnos, elég sokan vannak a hívők között, akiknek - hasonlóan hozzám - sok ismeret van a fejükben Istenről, de kevés saját tapasztalat a Vele való személyes, mély kapcsolatról.
Sokat tanultam azóta az Úrral való kapcsolatomban, a naponkénti Vele való járásomban. Öröm, bánat, győzelmek, kudarcok váltották egymást, de én már nem vagyok az, aki előtte voltam. Ekkor értettem meg azt is, hogy bár mindig is tudtam, hogy Isten szeret, hisz mindig ezt hallottam, de ez a tudás csak a fejemben volt, és nem sok hatást gyakorolt rám! De a szívemmel megérteni ezt és átélni, ebben akkora a különbség, mint az ég és a föld között!
Kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg Isten szeretetét! „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr!” (Zsolt 34:9) „Szereteted az életnél is jobb…” (Zsolt 63:4)
Szeretettel:
U. Magdolna Mária, Békéscsaba