Már kisgyermekkoromban fogékony voltam az evangélium közléseire, azokat maradéktalanul elhittem, bár még személyesen nem ismertem az Úr Jézust. Mikor már olvasni tudtam, Nagyapának jó szokása volt, hogy az unokával olvastatta a nagy családi Bibliát. Ő szerettette meg velem az evangéliumokat. Rendszeresen imádkoztam, ahogy egy kisgyermek meg tudta fogalmazni a mondanivalóját.
Minden csütörtökön volt az iskolában vallásos este. Mindig átmentem. Nagyapa már ott ült a padban, mellé ültem. Így növekedett az ismeretem az Úr Jézusról. Vallást tettem, hogy én hiszek az Úr Jézusban. Iskolatársam, mikor meghallotta, kicsúfolt, rágalmazta az Úr Jézust, én sírva fakadtam, de akkor még jobban csúfolt. Egy istentelen anya volt az édesanyja. Rövidre fogom mondanivalómat: 12 éves koromban Nagyapától kaptam egy kis Újszövetséget, és ettől kezdve az volt a legkedvesebb könyvem. Így ismertem meg az Úr Jézust mint személyes Megváltómat. Ma már elfáradtam, elgyengültem. 89 év van mögöttem.
Egy kedves szolgatársam mondta el a következő történetet, amit átélt a családjával együtt. Szüleinél voltak nyaralni, és elmentek kirándulni. A Dráva partján járva a gyerekeknek kedve támadt megfürödni a folyóban, de hamarosan nagyon gyors folyású örvények keletkeztek, nem mehettek beljebb. De az örvény sodrása a partig is kiért, elkapta a három gyermeket, és magával sodorta őket. A testvér látva a veszélyben lévő családját, mivel jó úszó volt, bevetette magát a hullámokba, de őt is elkapta az örvény. „Itt nincsen, ki segítsen, hát, kihez folyamodjam, Uram?!” A túlsó parton megjelent egy férfi, bevetette magát a hullámokba, és pillanatok alatt átkarolta a négy tehetetlen embert, felemelve a hullámokból a már-már fuldoklókat kitette őket a partra. Prüszkölve feküdtek a parton. A testvér tért először magához, kereste volna a megmentőjét, hogy megköszönje a megmentést, de nem volt sehol. A túlsó parton állt, és mosolyogva integetett. Majd eltűnt. Ki térden, ki hanyatt fekve nem tudott szóhoz jutni. A testvér térden állva átkarolta gyermekeit, hálát adott az Úr Jézusnak, hogy elküldte angyalát megmentésükre. Sírva, örömmel telve érkeztek szüleikhez. Elmondták átélésüket, amit nekem is elmondott a kedves testvér.
Ez a történet pedig eszembe juttatta az alábbi történetet. A községben volt egy nagy üzlethelyiség, amit lebontásra ideadtak a brigádnak. „Minden anyag a tiétek lesz, az lesz a fizetés” – mondták. Legfiatalabbként a brigádban azt a feladatot kaptam, hogy a pince lépcső felett a mennyezetet bontsam le. Felmásztam hát a mennyezetre, elkezdtem a csákánnyal ütögetni a léceket a gerendánál. A gerenda végén állva egy reccsenés után a gerendavég feldobott, és a gerendával mindenestől lezuhantam 5 méter magasból a lépcsőház lejáratához. Nagy porfelhő, ajtó, ablak eltorlaszolva, én pedig a rom tetején ültem lécszilánkok közt; vaspálcák és drót ágaskodott mindenfelé, minden romhalmazzá lett. Munkatársaim kiáltoztak: „Misi! Misi! Mi van veled?!” – kérdezték. „Itt vagyok a rom tetején.” – válaszoltam. Elkezdték az ablakot kikotorni. Mikor annyi rés keletkezett, benyúltak értem, és mondták: „Kapaszkodj, Misi! Ha nincs eltörve kezed vagy a lábad, akkor fogd meg a kezünk!” Mikor kint voltam, csak ültem szótlanul: semmi sérülés nem volt rajtam, egy karcolás sem. Az Úr elküldte az angyalát, hogy meg ne üssem lábamat a kőben. Mindenki csak csodálkozott, mikor meglátták a sok lécszilánkot ott meredezni a rom tetején. Áldott legyen az Úr az Ő csodálatos szabadításáért!
Szeretettel:
S. Mihály, Vésztő