„De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10:39)

Két nő kereste fel a lelkipásztort nagy szomorúságukban. Vidéki nagybátyjuk, aki a nagycsalád segítője és tréfamestere volt, váratlanul felakasztotta magát. „Mit tehetnénk érte?” – kérdezték. „Érte már semmit” – felelte a lelkipásztor, „de magukkal mi lesz, ha a Megváltó Jézus nélkül élnek?!”

Olyannyira elgondolkodtak a kérdésen, hogy egyikük hamarosan beszélgetést kért a lelkipásztortól, amelynek során letette bűneit Jézus keresztjénél lélekben, és elindult Jézus követésében.

Munkahelyén megdöbbentek ezen a változáson. „Te voltál, aki a legjobban szidtad a papokat, és aki nő létedre káromkodtál közöttünk. Mi történt veled?” – kérdezték tőle. Amikor azt is elmondta munkatársainak, hogy vasárnap gyermekmegőrző szolgálatban vett részt, érdeklődni kezdtek, hogy mennyit fizetnek ezért a gyülekezetben? „Hogy gondoljátok, hogy pénzért őriztem a gyermekeket; ezt szolgálatból tettem!” – válaszolta. „Most már látjuk, hogy teljesen elment az eszed!” – mondták neki. „Mások neveletlen gyermekeit vasárnap délelőtt ingyen őrzöd?!” De sehogy sem tudták elvenni a kedvét a szolgálattól, még a gyülekezeti terem takarításában is részt vett. Bevallotta, hogy sohasem szerette az ablaktisztítást, most pedig a bejárati ajtó sok kis ablakát tisztította nagy türelemmel…

Hamarosan a gyülekezet motorja lett. A bibliaórákon is röviden, értelmesen hozzászólt, másokat is bátorított. Kevés hozzá fogható, lendülettel induló kezdő hívőt ismertünk.

Egyszer csak nagy törés állt be a lendületében. Hamarosan megtudtuk, mi okozta a változást. Férje a vendéglátóiparban dolgozott, ahol sokszor hamisan ügyeskedve szerezték munkatársaival a magasabb jövedelmüket. Amikor kérdeztük a feleséget, hogy miért nem szorgalmazza férje megtérését, azt válaszolta: „Ha ő is megtér, nem fogunk tudni megélni. Akkor nem végezheti így a munkáját, és felkopik az állunk.” Megdöbbentett bennünket ez a hozzáállás! A hívő asszony nem hitte el, hogy az Úr gondoskodik róluk, nem pedig az ügyeskedő férje.

Hamarosan – létszámcsökkentésre hivatkozva – elbocsátották férjét állásából. De ekkorra már a feleség lendülete megtört, az Úrban való szabadsága, öröme úgy megromlott, hogy árnyéka lett önmagának.

Most is élnek, bizonyára férje új munkát talált; ő is továbbtanult, istentiszteletre is jár, de a tűz kihunyt, a lendület oda, bizonyára az Úrban való öröm is.

De jó lenne, ha újra Jézus keresztjénél megállna, és mindent elmondana, bocsánatot kérne hitetlenségéért, és újat kezdhetne! Talán akkor férje is megismerné az Urat, és megtörténne, amiért sok évvel azelőtt kicsi lányával imádkozott: „Úr Jézus, add, hogy apa is velünk lehessen egykor majd a mennyben!”

Végh Tamás