1962 novemberében Miskolcon születtem keresztyén szülők gyermekeként, és egy biztonságos, meleg családi fészekben nőttem fel. Ha röviden kéne összefoglalni, hogy mi maradt meg a gyermekkoromból leginkább bennem, így fogalmaznám meg: a szüleim önfeláldozó szeretete. Keményen dolgozó emberek voltak. Nem voltunk gazdagok, ennek ellenére mindig adakozó emberek voltak; nem a feleslegükből adtak Istennek és másnak, hanem abból, amire nekik is szükségük lett volna. A mi egyszerű házunkban mindig volt hely extra ágynak és tányérnak az asztalon azok számára, akiknek szükségük volt rá. 9-10 éves koromig öt helyett tizenegyen laktunk a szüleim házában, azután évekig még heten.
Családunkban természetes volt, hogy ha esik, ha fúj, bármennyi és bármilyen munka is van a házban vagy a ház körül, félre téve mindent, ment az egész család a bibliaórára és az istentiszteletre. Kistokajban „a hívők”-ként voltunk ismertek. A szigorú keresztyén nevelést kiskoromban soha nem visszataszító kényszerként éltem meg. Szerettem menni a gyülekezetbe. Kilenc éves koromban részt vehettem életem első, országos serdülő csendesnapján, amelynek megrendezésére minden nyári szünetben valamelyik metodista gyülekezetben került sor. Ez a dombóvári csendesnap, ahol Dávid történetéről volt szó, mély benyomást tett rám. A végén megkérdezték, hogy ki akarja az életét Jézusnak adni, az menjen előre. Előre mentem sok más gyerekkel együtt, mert úgy éreztem, hogy szeretem az Úr Jézust, de hogy valójában ez a döntés mit tartalmaz, nem értettem. Amikor haza mentünk, gyakran hallottam, hogy most már az Úr Jézusnak adtad az életedet, úgy is kell élned, és elvárták tőlem, hogy tökéletes gyerek legyek, ami persze a legnagyobb igyekezetemmel sem sikerült.
Eljött a konfirmáció ideje, ami szokás a metodistáknál, ha a gyerekek az általános iskola vége felé járnak. Ez azt is jelentette, hogy a konfirmandusoknak az ünnepi istentiszteleten számot kellett adniuk a kátés füzetjükből tanult ismereteikről, és ezután részt vehettek a gyülekezettel együtt az Úrvacsorában. Az utóbbi felől nagyon rosszul éreztem magam, mert annak ellenére, hogy nem mondta senki, tudatában voltam, hogy Isten szent, és Isten elé csak úgy járulhatunk, ha mi is szentül élünk, az Úrvacsorához nem lehet megszokásból menni, vagy mert elértük azt a bizonyos életkort, de nem mertem senkinek mondani. Hatalmas harc dúlt a bensőmben azon a kora vasárnap reggelen, amikor Miskolc utcáin egyedül mentem az imaház felé. Semmi örömöt és szabadságot nem éreztem, az egész vallásos élet hatalmas teherré vált számomra. Hálás vagyok, hogy a Szentlélek a segítségemre jött. Gondolataimban Máté 6:24 jött elém: „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” Nem éreztem magam teljesen sem az Úr Jézusénak, sem a világban. Egy szörnyű, nyomasztó érzés, realitás volt számomra a nem létező középút. És akkor, 1976. július 4-én, Miskolc főutcáján gyalogolva, magamban imádkozva kimondtam: „Úr Jézus, én Téged választalak!” Ezt a döntésemet nevezem a megtérésemnek, amikor tudatosan Jézus mellett döntöttem, hogy Őt akarom követni. Ezután elkezdődött Isten és közöttem egy bizonyos kapcsolat, amikor elkezdtem Isten hangját hallani a szívemben az Igéjén, bibliai verseken keresztül. Mekkora csoda, hogy Isten látott, látta fiatal életem vívódásait, és nem hagyott egyedül, magához vonzotta a szívemet! Ezt a döntésemet pedig soha nem bántam meg!
B.-V. Eszter