Tapasztalatom szerint az ember mindig szeretné valahogy a saját oldalára állítani Istent, és elhinni, hogyha valamit Isten nevében mondok, akkor az úgy is lesz. Ez amolyan szómágia. Kimondok valamit, ráadásul Isten nevében, mintha Ő mondaná, s azt gondolom, hogy akkor Isten se tehát mást, minthogy haptákba vágja magát, s egy „parancs: értettem” kíséretében indul és teljesíti, mert hát milyen szégyen lenne Rá nézve, ha nem teljesedne az, amit Neki akartunk tulajdonítani. Ez teljesen kifacsarodott gondolkodás.
Ez ugyanis semmi mást nem jelentene, mint azt, hogy én vagyok a főnök, aki megmondja a beosztottjának, jelen esetben Istennek, hogy mit kell tennie. Pedig pont fordított a helyzet. Ő az Úr, én pedig az Ő szolgája vagyok. Kegyelem és kiváltság az, ha ez a mindenek fölött álló Úr beavat a tervébe, kijelenti akaratát nekem, s az is, hogy szeretettel és kegyelemmel áll hozzánk emberekhez. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent elnéz nekünk, és azt se, hogy tetteinknek ne lennének néha fájdalmas következményei, de azt igen, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem azt, hogy mindenki megtérjen és éljen.
Ennek érdekében néha fenyít is, de nem bántó szándékkal, hanem a javunkra. Persze mi emberek ezeket a nehéz helyzeteket szívesen kihagynánk. Nem kívánjuk se a betegséget, se a veszteséget, se a megpróbáltatást. Mi a kellemes dolgokat szeretjük, és szeretnénk, ha csak ilyenekből állna az élet. Pedig sok egyéb dologra is szükségünk van ahhoz, hogy valóban áldottak és gyümölcsözőek lehessünk. Ha nem lenne eső, csak mindig napsütés, akkor minden kiszáradna és elsivatagosodna. Kopár, kietlen táj venne körül minket, ahol nincsenek növények, ebből következőleg pedig nincsenek állatok, sem emberek, egyszóval nincs élet.
Mégis azokat a prófétákat, igehirdetőket szeretjük, akik csupa szépet, felhőtlen boldogságot ígérnek nekünk. Valahogy erre vagyunk kiéhezve. Hogy ez mennyire így van, arra a koronavírus kapcsán újra rácsodálkoztam. Egyre másra hangzott el még a járvány kezdetén olyan Istennek tulajdonított kijelentés, hogy ekkorra vagy akkorra vége lesz a járványnak, s hatalmas ébredés söpör végig a keresztény világon. Hát azon a bizonyos dátumon már csaknem egy éve túl jutottunk, s a járvány mégse ért véget, és sajnos az a beharangozott ébredés hullám is várat magára. Miért is? Azért, mert a saját vágyainkat öntöttük szavakba, és ez még nem is lenne baj, de akkor csak azt kellene mondani, hogy nagyon vágyunk a gyógyulásra és az ébredésre. Szeretnénk, kívánjuk, imádkozunk érte. Ez mind jó és érthető, hiszen emberek vagyunk, akik nem kívánják a betegséget, a fájdalmat és a halált. De az már igenis baj, sőt bűn, ha a saját vágyainkat vetítjük Istenre, és úgy állítjuk be ezeket az emberi óhajokat, mint Isten kijelentett akaratát. Ez szemfényvesztés, vagy egyszerűbben fogalmazva hazugság, s tudjuk, hogy a hazugoknak nem lesz része a menny dicsőségében, még akkor se, ha nagyon kegyes volt az a bizonyos Istennek tulajdonított üzenet.
Ugyancsak a járványhelyzet hívta fel a figyelmemet még egy elterjedt életszemléletre is, mégpedig arra, hogy akkor komfortos az életem, ha azt csinálom, amit szeretek. Sokszor, sok formában hangzott el például az a kérdés az elmúlt évben, hogy szeretek-e főzni. Nem tudom. Tulajdonképpen igen, de persze nem mindig, de ha őszinte vagyok, soha nem gondolkodtam ezen. Egyszerűen főztem. Mégpedig elég kicsi koromtól kezdődően besegítvén édesanyámnak. És azóta is napról-napra. Néha lelkesebben, máskor fáradtabban, igyekezvén egyszerűsíteni a teendőket, de tulajdonképpen hálásan, mert van mit ennünk, mégpedig finomat és egészségeset.
Az élet ugyanis nemcsak a „szeretem – nem szeretem” választásból áll, sőt a legtöbbször nem ebből, hanem sokszor a szükséges meg a muszáj diktálja a tempót. Enni ugyanis kell! Meg mosogatni is. De a munkahelyen is helyt kell állni, meg a diáknak az iskolában, ehhez pedig tanulni kell, ha szeretem az adott tantárgyat, ha nem. Éjszakázni se szeret a legtöbb ember, de egy-egy betegágy mellett kell, mert nincs más választás.
A keresztény életben is elterjedt ez a szemlélet. Ha szeretek valamit, akkor az jó, az biztos, hogy Istentől van, ha nem, akkor hanyagolom, legyen az bibliaolvasás, szeretetszolgálat, imaházba járás, adakozás vagy önmegtagadás. Pedig nem ez a kérdés, hanem az, hogy szükséges-e? Ebből a nézőpontból kellene vizsgálni a dolgokat, és csak ekkor jutnánk helyes következtetésre, különben végzetesen félrevezethet minket a saját kívánságunk. Kár lenne így járnunk!
Kulcsár Anikó