„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, s megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (1Móz 12:1-3)
A Biblia írói korszakokban gondolkodtak. Isten a különböző korszakokban különböző módon cselekedett. Ábrahámmal új korszak köszöntött be az emberiség történelmében. Mégpedig az által, hogy ettől kezdve nem csupán alkalmilag volt kapcsolata Istennek egy-egy emberrel, mint ahogy Ábellel vagy Énókkal, hanem ez a kapcsolattartás folyamatossá vált. Istennek az egész világra irányuló cselekvési terve Ábrahám elhívásának pillanatától kezdve egyenes vonalú és mind a mai napig, sőt az idők végezetéig tart. Ezt nevezzük a kinyilatkoztatás prófétai és apostoli vonalának.
Ha ma bizonyos dolgok felől nincs is írott igei tanításunk, csak néznünk kell a kinyilatkoztatásnak ezt az egyenes vonalát, ami Ábrahámtól kezdve tovább bontakozott az ősatyák, Mózes, a próféták, Jézus Krisztus és az apostolok munkája nyomán, és eligazodunk. Az isteni terv kibontakozása tartani fog az idők végéig. Ennek egyik dokumentuma az írott ige, a másik maga az emberi történelem. A Szentírás lezáratott, de a történelem folytatódik. Az embert megszólító Isten szavai azonban megőrződtek számunkra a Bibliában, hitünk egyetlen legitim forrásában és biztos zsinórmértékében.
Ábrahámot arra szólította fel Isten, hogy hagyja ott hazáját, atyáinak házát, szakítson egész addigi életmódjával, és egy olyan földre menjen el, amelyet Isten majd később mutat meg számára. Azt ígérte meg neki, hogy népek származnak majd tőle, és általa nyer áldást a föld valamennyi nemzetsége. Istennek ez az ígérete szóról-szóra beteljesedett immáron több ezer évvel ezelőtt. Ugyanakkor egy ígéret beteljesedése újabb ígéretek sorát nyitotta meg. Ennek megfelelően még ma is teljesedőben van Isten üdvözítő terve.
Ábrahám utódainak azonban nem az a feladata, hogy lemásolják Ábrahámot. Hiszen akkor nekik is el kellene indulniuk valahonnan valahová, egy új helyre, ahol még sohasem jártak. Tenniük kellene valami olyat, ami egészen más, mint amit Ábrahám tett. Ez által azonban az Isten terve darabokra szakadozna, és csupa elkezdett és be nem fejezett történések szakadatlan sorából állna. Ez pedig nem vezetne sehová. Ellenben kockára tennék Istennek a jövő érdekében végzendő munkáit.
Az utódok feladata az, hogy beleálljanak abba a sorba, amit Isten Ábrahám ősatya engedelmessége által indított el. Felismerjék a maguk nemzedékének a feladatát, és elvégezzék azt. Hűségesek legyenek ahhoz a kijelentés sorozathoz, amit Isten az ősatyák idején kezdett és később tovább folytatott. Hiszen Jézus Krisztus Istene az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene. Jézus működésének előzménye volt és folytatása is következett az apostolok, sőt az apostolok utódainak munkája által. Ehhez az Istenhez kell hűségesnek maradnunk.
Nekünk nem feladatunk bibliai alapigazságokat kitalálni akkor, amikor ezek számunkra már régen megadattak. Ezekhez kell hűségesnek maradnunk. Spurgeon helyesen látta, hogy: „a teológiában nincsen semmi új, kivéve azt, ami tévedés”. A hűséghez az áldás ígérete társul. Az Ábrahámnak tett ígéret feszülő ívként fogja át az időt attól a pillanattól kezdve, amikor ezt az ígéretet megkapta addig, amíg be nem teljesedik Istennek minden ígérete az idők végén.
Istennek ez az Ábrahámon messze távolra mutató, új távlatot nyitó ígérete egy parányi, látszólag jelentéktelen eseményhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy fia születik. Ez azonban nem volt egyszerű ügy, hiszen hosszú idő óta nem született gyermeke. Ha gyermektelenül hal meg, nemzetsége is kihal. Életével véget ér műve is, ami abból állt, hogy a történelemben elsőként egy életre elkötelezte magát az őt megszólító Isten felé. Ez nemcsak Ábrahámnak, hanem Istennek is kudarca lett volna. Ábrahám kockázatot vállalt Istenért. De Isten is kockázatot vállalt Ábrahámért. Ez bizalmi viszony volt kettőjük között. Ami addig állt fenn, míg mind a két fél hitelképesnek ítélte a másikat.
Amit e kockázat nélkül hitnek neveznek ma, az nem sokat ér. Bizonyos fajta hit sem Istent, sem pedig a „hívőt” nem kötelezi semmire. A bibliai hit ezzel szemben sorsot jelent a hívő számára. Méghozzá olyat, ami ettől kezdve nemzedékeket köt össze. Sőt a földi lét korlátain túlra mutat, az örökkévalóság felé. Mérlegelhetjük, hogy hitben járunk-e egyáltalán? Mégpedig nem akármilyen hitben. A hit tartalmát tekintve lehet téves. Intenzitását tekintve buzgó vagy lanyha. Ha azonban a hívők őspéldája, Ábrahám és utódai, a próféták és apostolok nyomán hiszünk ugyannak az Istennek, akinek ők hittek, méghozzá teljes szívvel, akkor nem tévedünk el, hanem célhoz érünk. Ahogy Péter apostol levelében olvassuk: „Eléritek hitetek célját, a lélek üdvösségét”. (1Pt 1:9)
Hegyi András