Fiatal koromban volt egy kb. 2 éves szünet az Úr Jézussal való kapcsolatomban. Úgy tapasztaltam, az imádságom nem ér, csak a plafonig. Ennek szerintem az volt az oka, hogy hittanon föltette a lelkész a kérdést: „Mentek-e a majd bálba, ha annyi idősek lesztek? Mit gondoltok, Jézus örül-e neki, ha mész?” Én magamnak és pár társamnak is azt mondtam: nem megyek. Pár osztálytársam is ezt mondta, mikor hazafelé beszéltünk ezekről. Persze a többiek mentek, ahogy nagyok lettek, csak én nem. Párszor jött a szüleim és mások részéről is csábítás, de kitartottam. Egyszer aztán olyan csábítás is jött, ami elérte célját. Kétszer mentem, nem is éreztem jól magam, és az a gondolat volt bennem: elhagytam Istent!
Rövidesen Pestre kerültem, és ott is hívő közösséget kerestem. Első ottlétemkor elém penderült egy lány, és azt kérdezte: te megtértél már? Igennel feleltem, de bennem az volt: hazudtál neki! Később, míg a többiek hangosan imádkoztak, én csak magamban mondtam: „Úr Jézus, én Veled akarok járni, Tied akarok lenni! S ekkor megszűnt az a kb. 2 éves állapot. Két nap múlva mosogatás közben is imádkoztam (cseléd voltam ekkor); mindjárt kimenőm lesz, minden úgy megy, mint eddig. „Mi a Te akaratod, mivel töltsem az időm?” – imádkoztam. Istenem egy nevet hozott elém, hogy keressem fel őt. De még Pesten ismeretlen voltam, így az utcát, címet, villamost az asszonyomtól kérdeztem. Elmagyarázta. Az egész találkozást hosszú lenne leírni, de az egész dolog igazán az Úr Jézus műve volt. Ezzel meg is mutatta, később igével is elpecsételte, mi az én dolgom. „És keresék közülük valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit sem találék.” (Ez 22:30) Én is azt mondtam: „Imhol vagyok, Uram, küldj el engem!”
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43:1b) Mikor férjhez mentem, sok mindenre kellett a pénz. Elkezdtem zöldfélét eladni. Pár évig jól is ment ez. Aztán jött a derékfájás. Kérdeztem szenvedve: miért? Csináltam a lelki munkát is. A gyógyulásért könyörögtem, de Isten válasza az volt: „ez a kettő együtt Nekem nem tetszik”. Azt mondtam: „Neked akarok tetszeni, nem árulok többé.” Valósággal húzták a lábam a szép zöldségek, s közben azt mondtam, hiába csábít a Sátán, nem árulok. Ekkor maradt el a kísértés. A derékfájás megmaradt, de tudom azért, mert anélkül a munka lett volna az első.
Örülök a MERA újságban olvasható bizonyságtételeknek, és azoknak az ismerős és ismeretlen testvéreknek is, akik írnak. Nekem ez a vigasz! Van még Istennek népe ebben a megbolydult világban. Végül úgyis Övé a győzelem! Várjuk Őt!
Urunk áldása legyen minden munkatárson!
Tisztelettel:
Pápainé