Én egy régi adventre emlékezem, ami tulajdonképpen nem is adventtel kezdődött, hanem hónapokkal előtte.
Amikor még a párommal jegyesek voltunk, és a jövőnket terveztük, akkor szóba kerültek a gyerekek is nyilván, és azt mondtam, hogy én szeretnék egy fiút meg egy kislányt. Úgy gondolom, hogy általában így vannak az édesanyák, hogy egyikből is és másikból is legyen. És amikor összeházasodtunk, akkor érkezett két fiú egymás után. Kislánynak se híre, se hamva nem volt, és szóba került, hogy na, most hogy tervezzük tovább? Azt mondta a párom, hogy akkor jöjjön szóba a tervezés, hogyha majd a fiúnak is ugyanúgy tudok örülni, mintha kislány lenne.
Hát így alakult, hogy a fiúk után tíz évvel érkezett a harmadik gyermekünk. Akkor éreztem már úgy, hogy tényleg ugyanúgy tudom szeretni mind a kettőt, és kislányt kaptunk harmadiknak. Akkor még nem volt ultrahang, hogy ezt előre lehetett volna tudni, csak amikor megszületett, akkor tudtuk, hogy fiú lett vagy lány.
Természetes, hogy nagyon örültünk neki, az egész család nagyon örült neki. A két bátyja megható módon ragaszkodott a picihez, sétáltatta, simogatta. Abban az időben a nagy családunkban egy ötéves kislány meghalt. Bárányhimlője volt neki, aminek egy agyhártyagyulladás szövődménye lett, és az vitte el. Ez a haláleset nagyon megviselte az egész családot. És éppen, hogy csak eltemettük a kicsi lányt, beteg lett Ági lányunk is. Hirtelen fölment a láza 42 fokra vagy még magasabbra 1-2 tizeddel.
Volt lázkúp, de az nem vitte le. Akkor jött a priznic (hideg vizes borogatás) és a hideg vizes fürdő, hogy lehúzzuk a lázát. Bekerült a kórházba, de nem tudták, mi a baja. A vérsüllyedése 70 volt, tehát valami gyulladásra gyanakodtak, de akármit vizsgáltak, nem találták meg a láz okozóját.
Megengedték, hogy a kórházban bent legyek vele, de nagyon nehéz volt. Pontosan azért, mert nemrég halt meg a családban egy kislány, és nagyon rossz volt, hogy nem találták meg, hogy mi a baja, mire gyógyítsák. Végül is annyi antibiotikumot kapott, hogy azt mondták az orvosok, most már többet nem adhatnak. Úgyhogy haza adták a kórházból azzal a zárójelentéssel, hogy a láz közvetlen okát nem sikerült megállapítani. Ez nagyon nagy harc volt nekem, és még a páromnak is, mert javulni nem javult. Az orvosok már nem tudtak mit csinálni.
Sokat imádkoztunk érte, és az adventi időszak előtt nem sokkal jutottam el arra, hogy azt ki tudtam mondani a Jóistennek: „ha csak ilyen rövid időre adtad nekünk ezt a kislányt, akkor is köszönöm, és legyen meg a te akarod!” És érdekes, de mikor ezt elmondtam a Jóistennek, akkor a következő, az adventi időszakban egyre jobban lett. Nem kapott már semmilyen orvosságot. A láza is lement, úgyhogy karácsonyra meg is gyógyult.
Nekem nagyon emlékezetes ez az időszak. Nem csak az ádvent, hanem az előtte való események miatt is. Nagyon nagy harc volt – biztos mindenkinek az lenne –, hogy egy szülő kimondja: „Istenem, ha el akarod vinni, akkor is legyen meg a te akarod!” De ezzel engem Isten megtanított arra, hogy a gyermekeink nem a mi tulajdonaink, hanem a Jóistené. És akár velünk vannak, akár elviszi őket, akkor is az övé. Mi megkapjuk egy rövid időre, de tényleg rövid idő, mert olyan gyorsan elszállnak az évek, hogy csak az emlékek maradnak, ahogy felnőttek mellettünk a gyerekek.
És ezekért az emlékekért lehetünk hálásak, és feladatunk élni előttük úgy, hogy megismerjék az Urat.
K. Pálné