Hosszú évek óta hűséggel, szeretettel ápolja tolókocsiba szorult, súlyosan beteg férjét egy hívő asszonytestvérünk. Dolgoznia is kell, meg egyéb családi gondok is szorítják, néha már a fáradtságtól, kimerültségtől sírva és kétségbeesve végzi éjjel-nappali feladatát. Felnőtt fiaira nem számíthat, gyakran még inkább neki adnak feladatot.
A közeli városban működik egy rehabilitációs egészségügyi otthon. Hat éve kérelmezi, hogy legalább két hétre vegyék le róla a gondozás súlyát, kapjon „szabadságot”, hogy kialudja magát, idegileg, fizikailag is fellélegezzen. Eddig még minden kérését visszautasították, mondván, hogy férje állapota szinte semmit nem javulna, így a rehabilitációra nincs szüksége.
Evangélizációs hét volt a gyülekezetben. A vendég igehirdető évek óta ismerte őket, a nagy problémájukat is. Évente meg is látogatta a családot. A vasárnapi kezdő alkalom után a templomajtóban azt ígérte az asszonynak, hogy másnap az igealkalom előtt elmegy hozzájuk.
Minden jó szándéka ellenére – látva a súlyos, megoldhatatlan helyzetet – őszintén azt mondta: „Együtt érzek nagyon veletek, de semmi megoldást nem látok. Csendesedjünk Isten elé, imádkozzunk tehetetlenségünkben.” Megtették.
Már ez a látogatás is sokat jelentett, mert az apátiába süllyedt beteg férj, a barát és testvér jelenlétében egészen fellelkesült, és az Úrtól kért erővel jobban együttműködött feleségével. Négy nap múlva csörgött a telefonjuk. Az egészségügyi központból hívták őket, hogy hétfőtől három hétre várják a beteget bentlakásos kezelésre, megőrzésre.
Kiderült, hogy új vezető érkezett a Központ élére. Végig lapozta mindenki beadott igényét. Mivel a tapasztalat szerint ilyen beteg ápolása mellett 6 év után az ápoló is súlyosan megterhelődik mentálisan, némi lélegzetvételre szüksége van, ezért úgy ítélte meg, hogy nem hagyhatják továbbra is figyelmen kívül a segélykiáltást.
A házaspárnak azonnal a hét eleji közös imádság jutott az eszébe. Hiszen imádkoztak ők minden nap. De most a lelkész-baráttal is teljes tehetetlenségükben borultak Isten elé. Néhány nap múlva könnyek között élték át Isten meglepetését. Ami addig lehetetlen volt, most lehetségessé vált.
Sokan el sem tudjuk képzelni, hogy valakik ilyen problémával küzdenek. Számukra egy ilyen három hét rendkívüli ajándék. Most mehetett az asszony 6 év után meglátogatni elvált fiának az ország másik végébe került kislányát. 10 éves már a leány, az első négy évben nagyon sok szeretetet kapott nagymamájától. Azóta pedig nem is látták egymást.
Szabadságot vett ki, hogy ő is testben-lélekben megújuljon, és úgy folytathassa tovább nagy feladatát.
Amikor az események örömében, hálaadásában együtt imádkoztunk testvérünkkel, felerősödött szívünkben az ige: „Elhagyott engem az Úr, megfeledkezett rólam az én Uram!... Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” – így szól az Úr. (Ézs 49:14-16)
Végh Tamás