A múltkoriban meglátogatott egyik barátom, és szokásunk szerint, míg ő hajnalban egészsége érdekében futni szokott, addig én a Bibliát olvasgatom. Amikor megjön, leül és azt kérdezi: van valami Igéd? És ezután hosszú beszélgetés következik. Így került elő a fenti cím. Nekem ugyanis napi igeolvasásom szerint soron következett Zakariás próféta könyvének 2. fejezete, és megkerestem a 17. vers párhuzamait is. Íme:
- „Csendben legyen mindenki az Úr előtt, mert elindult szent lakhelyéről!” (Zak 2:17)
- „Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2:20)
- „Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! Mert közel van az Úr napja…” (Zof 1:7)
Korunk nem kedvez a csendnek. Van benne valamiféle fölgyorsulásra, száguldásra, vágtatásra kényszerítő erő. „Sietni, sietni, sietni muszáj!” – ahogy valamikor Mécs László írta. Ez a rohanás kihat mindenre és mindenkire. Az embernek mindig sok dolga van. Az idő kényszerít, mert sokat akarunk. Cikázunk a kötelességek, a soha vissza nem térőnek gondolt lehetőségeink között. Alig várjuk, hogy a lámpa zöldre váltson, máris futunk. Kiszállni alig lehet. Ez a sietés nem kedvez emberi kapcsolatainknak sem. „Ne tessék haragudni, várnak!” „Nincs időm!” Nincs időnk semmire. Társainkra is alig. Meg lehet figyelni még a mai zenében is. A középkori zsoltárok megnyugtatnak, a ritmikus, tomboló ütemek az embereket magával ragadják. Ez fárasztó. Kikopott mindaz, ami halk. Nem szeretjük, hanem unjuk a csendet. Korunk lelke zsenge kortól a sürgetés. Ha három másodpercen belül nem kapunk impulzust, akkor nem is érdekes, továbbtekerjük. Mire ez a nagy sietség? Akarva, akaratlan úgyis megy tovább az idő. Hogy hova? Arról fogalmunk sincs.
Meg lehet figyelni belülről magunkban is. A rohanásunkban eltűnik az önkontroll. Valami ott feszül belül. Idegesek vagyunk. Ilyen állapotban az ember elviselhetetlenné, kibírhatatlanná válik. Támadó alapállást vesz föl. Túlérzékennyé válik. Az ideges embernek állandóan mehetnékje van. Elnyomja a benne nagy néha keletkező csendet is. Elzárkózik, vagy veszekszik. Sok esetben tevékenységbe menekül. A hajszától azonban egyre hajszoltabbá válik.
Viszont kétféle csend van. Az egyik a feszült csend. A nyugtalanító csend. Valami fojtott feszültség van benne. El akarjuk tusolni, de a levegőben mégis benne van. Bekopog valaki, – bár már nem hallatszik a vitából semmi, – de a levegő tele van feszültséggel. Aki bejött, szeretne hamar kívül kerülni, mert ez a légkör elviselhetetlenül nyomasztó.
A másik fajta csend a mély szeretet csendje. Jegyespár ül a padon szorosan egymás mellett. Elmondták már szívük szeretetének minden szavát egymásnak, és most csak ülnek. Csak együtt vannak. Fogják egymás kezét. Hallgatnak. De ez a hallgatás mégis tele van mondanivalóval. Azonban nincs szó, amivel igazában el lehetne mondani azt, ami bennük van. A szó most sokkal kevesebbet jelentene. Meddig lehetséges ez a csend? Nagyon nehéz meghatározni. Mert mindez a kölcsönös szeretet melegében történik. Szeretetük annyira természetes. Nem cikáznak a gondolataik, hisz ugyanarra gondol mindkettő. Szívük nyitott egymás felé. Szavak nélkül is olvasnak belőle. A csend által megteremtett Istennel való kapcsolatunk ugyanilyen. Nem biztos, hogy a szép szavak mázossága kell az ilyenfajta imádsághoz.
Barátom számára a fenti három bibliavers így lett telitalálat. Ő tele volt tervvel, lendülettel, a kétkezi és a szellemi munkával, mivel Istennek szentelte magát. Csak éppen önmagára alig volt ideje. Azt mondta: „Pont erre van most a legnagyobb szükségem. Az Úr előtti csendre.” Mert érezte már, hogy valami nagyon-nagyon hiányzik.
Hegyi András