(Ünnepi készülődés – Péld 31:15) Nekem soha nem volt szolgálóm, de még háztartási segítségem se, „babysitter”-ről nem is beszélve. Olykor-olykor kaptam némi segítséget fiatal leányoktól vagy éppen nyugdíjas néniktől, amiért így utólag is nagyon hálás vagyok. Épp ezért, már egészen pici kortól arra neveltem gyermekeimet, hogy a házimunkát közösen végezzük el. Természetesen az életkoruknak megfelelő feladatokat kaptak, s néha, amíg egészen kicsik voltak, talán egyszerűbb lett volna, ha saját magam végzem el a munkákat, de szerettem volna, ha természetes a számukra az, hogy nekik is meg vannak a kötelességeik. (Emlékszem, egy-egy jobban sikerült mosogatás után volt, hogy őket is át kellett öltöztetni, és a mosogató környékét fel kellett mosni, de idővel azért sokat javult a helyzet.)

Én egy régi adventre emlékezem, ami tulajdonképpen nem is adventtel kezdődött, hanem hónapokkal előtte. Amikor még a párommal jegyesek voltunk, és a jövőnket terveztük, akkor szóba kerültek a gyerekek is nyilván, és azt mondtam, hogy én szeretnék egy fiút meg egy kislányt. Úgy gondolom, hogy általában így vannak az édesanyák, hogy egyikből is és másikból is legyen. És amikor összeházasodtunk, akkor érkezett két fiú egymás után. Kislánynak se híre, se hamva nem volt, és szóba került, hogy na, most hogy tervezzük tovább? Azt mondta a párom, hogy akkor jöjjön szóba a tervezés, hogyha majd a fiúnak is ugyanúgy tudok örülni, mintha kislány lenne.