Az egészség az emberi létünk talán egyik legnagyobb kincse, melynek elvesztése során szomorúvá válhatnak az addig életvidáman eltöltött napok. Azonban lehetnek olyan helyzetek körülöttünk, amikor az egészségben és szabadságban megélt idő sem hozza meg szívünkben a vidámságot és a békesség örömét. Három hely láttán biztosan átértékelődik bennünk az életünk igazi értéke.
Ilyen hely lehet a kórház. Amikor egy látogatás során, vagy esetleges szükséges gyógykezelés alatt láthatjuk, hogy az egészség mennyire nagy kincs, és milyen fontos minden ember számára.
Másik ilyen hely a börtön, mikor a nehéz vas ajtó bezárul mögöttünk. Közel hat éve, hogy börtönmissziós szolgálatban veszek részt, és miután magunk mögött hagyjuk a kinti világot, és bezáródnak az ajtók, én is bekerülök egy olyan helyre, ahol a szabadság elvesztése súlyos terherként nehezedik az emberre, aki kiszolgáltatottá válik, és várja a csodát, hogy talán egyszer kinyílik a rácsos ajtó, és szabadon távozhat.
Harmadik hely a mulandóságunk tükre, a temető. Ha belépünk, eszünkbe jut, hogy porból vétettünk, és porrá leszünk, az a föld, amin állunk, most a talpunk alatt van, ám egyszer majd a testünk fölé kerül. Tudjuk, hogy minden egyes nap közelebb kerülünk ehhez az eseményhez, hiszen a földön, csak átutazók vagyunk, az igazi otthonunk a mennyben van. Ám a földi életünk egyszeri és megismételhetetlen, ezért fontos szem előtt tartani az értékeit.
Lehet, hogy minden ember számára mások ezek az értékek, de abban biztosan egyet értünk, hogy a legfontosabbak között ott találhatóak: az egészség, a szabadság és egy megelégedetten eltöltött földi élet. A kereszténység számára nagyon fontos még ezek mellett a békesség megteremtése és megtartása, hiszen a Biblia olvasóit arra buzdítja Isten, hogy ha lehet, békességben éljenek minden emberrel. „Ha lehetséges, amennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek.” (Róm 12:18) Sokszor ez nem könnyű feladat, főleg akkor, amikor sérelem ér bennünket. Ilyenkor vajon, hogy tudom megtartani a békességemet? Főleg ezekben a helyzetekben van nagy szükségünk arra, aki megnyugtatja a lelkünket: lehet az az Istenben vetett hitünk, vagy egy barátunk, ismerősünk. Egy olyan valaki, aki együtt tud érezni zaklatott lényünkkel.
Egy viharos nyári napon történt, amikor biciklivel próbálkoztam átjutni a városunkhoz közel lévő településre a kerékpárúton. A szél mintha az erejét fitogtatta volna, és egyáltalán nem az volt a célja, hogy a segítségemre legyen, hanem hogy szembe kerüljön velem. Mondanom sem kell persze, hogy ilyen erővel szemben alul maradtam. Mivel már alig bírtam tekerni a biciklit, hátráltattam a mögöttem jövőt is, aki szerette volna, hogy gyorsabban haladjunk.
Egyszer csak egy hatalmas lökést éreztem a hátamon. Időm sem volt megijedni, mintha szárnyra kapott volna a bicikli, és repültem vele együtt. A következő emlékem már az volt, amikor találkoztam a kőkemény aszfalttal, amelynek szomszédságát egy hatalmas kukoricás szegélyezte. Éppen arcra estem, és a fogaim is repültek. Az egyik gyökerestől, a többi elől lévők részben. Sőt, aki a balesetet okozta, biciklivel együtt rám zuhant. Mivel neki nem történt baja, így felállt, és tovább hajtott. Hála Istennek, a kerékpárút másik oldalát a főútvonaltól csupán egy árok választotta el. Ezért könnyen belátható volt az ott haladó járművek számára. Az úttesten elhaladó autók közül meg is állt valaki, és segítségemre sietett, mentőt hívott, és így kerültem a kórházba. Amikor az orvos meglátott, azt mondta, hogy a sebgyógyulás után szükséges lesz plasztikai sebészetet végeztetnem ahhoz, hogy visszakapja arcom a baleset előtti állapotát.
Bevallom, nem tudtam az elkövetőre békességgel gondolni, ám Isten közelebb volt hozzám ebben az állapotomban, mint ahogyan azt én gondoltam. Szívem talaját megmunkálta a megbocsátásra, az arcomon csodálatos gyógyítást végzett, és nem volt szükség plasztikai sebészetre. A hegeknek nyoma sem maradt, olyan tökéletesre sikerült az Úr munkája. Igaz, a fogam nem nőtt ki, azt pótolni kellett.
Mindkét kezem kötésben volt, és emiatt kiszolgáltatottá váltam. Ekkor leltárt készítettem azokról az érzéseimről, amelyek a békétlenség állapotában akartak tartani, és haragot akartak táplálni a balesetet okozó ellen. A leltárkészítés lényege az volt, hogy a cselekedeteim Isten beszédét hűen tükrözzék vissza. A gyógyulás időszaka hasznos volt, megmutatta, hogy az életem igazi értékeit tartsam meg, és a többit kárnak és szemétnek ítéljem.
Mindannyiunknak lehetnek fizikális és lelki sérülései, amelyekből szükség van gyógyulásra és megbocsátásra ahhoz, hogy a békesség velünk legyen, és velünk maradjon. Ahogyan a Thesszalonikaiakhoz írt első levélben is olvashatjuk: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thessz 5:23)
A lélegzetvétel minden pillanatban észrevétlenül van jelen az életünkben, és mégis ez a legnagyobb csoda, amit az ember az Istentől kapott.
Szeretettel:
M-B. M. Éva