„Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” (Zsolt 37:5)
Idén is megérkezett a kedves meghívás a Szentháromság Istent dicsőítő költők éves találkozójára. Soli Deo glória (egyedül Istené a dicsőség), hogy ezennel négy versem bemutatására kaptam lehetőséget. Hálával borultam le az Úr elé, és megköszöntem, hogy Tőle kapott ajándékaimat megoszthatom másokkal is. Ám ekkor eszembe jutott orvosom figyelmeztetése, hogy a szívem rendetlenkedései miatt idén nem ajánlott közszereplést vállalnom. Nagyon fájt a felismerés, hogy idén nem tudom bemutatni a verseimet. Jóbtól tanulva az Úr kezéből el tudtam fogadni, hogy ha éveken át a jót elvettem, most a rosszat is el kell fogadnom. „Rád hagyom, Uram, legyen akaratod szerint!” – szólalt meg bennem a Lélek.
Kedves, lélekemelő alkalom egy ilyen költőtalálkozó. Az ország legtávolabbi pontjairól, sőt még a határon túlról is erre a napra összejönnek a hívek, hogy az Úrtól kapott ajándékaikkal a Szentháromság Istent dicsőíthessék. Van köztünk olyan 80 év feletti testvér is, aki kora hajnalban indul el Pápáról azért, hogy – a már ágyhoz kötött – lelki testvére verseit helyette bemutathassa. Évekkel ezelőtt, amikor először találkoztam ezzel az úrral, az futott át rajtam, hogy talán már ilyen idős korban nem kellene szolgálatot vállalnia. A mellettem ülő világosított fel: „hátha még tudnád, hogy nem is a saját versei miatt van itt, hanem azért, hogy nagy beteg lelki testvére verseit bemutathassa.” Azt a verset, melynek címe: „Bízzál az Úrban”, soha nem fogom elfelejteni. Olyan átéléssel, retorikailag is kimagasló színvonalon mondta barátja versét, hogy ott szem nem maradt könny nélkül.
Leültem a számítógép elé, hogy időben jelezzem a szervezőknek: idén nem számíthatnak rám. Levélírás közben váratlanul betoppant a kis unokám. Amikor meglátta, hogy épp miben vagyok, tőle szokatlan határozottsággal felcsattant: „Erről szó sem lehet! Nagymami nem mondhatod le a szolgálatot! Majd mi a nővéremmel elviszünk, hogy te csak élvezhesd az előadást. Mi pedig helyetted elmondjuk azokat a verseket. Kettőt a nővérem, kettőt én vállalok!” Miközben beszélt, eszembe jutott, hogy éppen ő, közel másfél éve komoly lelki próbákkal küszködik. Valaki csúnyán megbántotta, és az ő kis bimbózó hite még nem volt olyan erős, hogy Istenért el tudta volna hordozni a gonoszságot, elszenvedni az igazságtalanságot. Ez az esemény sajnos kiforgatta a lelki egyensúlyából. Bezárkózott. Meglepett, hogy most mégis, ilyen szeretetteljes együttérzéssel ajánlkozott helyettem a szolgálatra.
A lányok egykettőre felosztották maguk között a négy verset. Vagyis nem is ők, hanem az Úr. Az egyik próbán a Lélek szólásra indított. „Drága kis unokám! Ez a vers, amit magadnak választottál, a Szentírásról szól. Kérlek, az első mondatát olvasd újra: A Biblia az én otthoni templomom, naponta hajnalban felnyitom.” Itt megállítottam, hogy legyen ideje átgondolni, mire igyekeztem célozni. „Tudod, Drágám, ezen a találkozón, az Isten házában csak igazat szabad mondani!” Attól tartottam, hogy sértetten visszaadja a verset, de nem ez történt. Sőt, felderült az arca. „Jaj, nagymami! Ne izgulj, igazat fogok mondani. Igaz ugyan, hogy „azóta” – s itt a lelki bánatára célzott – ritkán járok templomba, de ez nem azt jelenti, hogy naponta nem olvasom a Bibliát. Épp azért választottam ezt a verset, hogy fiatalnak, idősnek felhívhassam a figyelmét: nekik is otthoni templomukká lehet a Biblia.”
Drága Testvéreim! Így történt, hogy nem kellett lemondani a szolgálatot. Ha hittel Reá bízzuk dolgainkat, ígérete szerint Ő teljesíti azokat. Elsimítja a bánatot, megsokszorozza az örömöt, megoldást kínál gondjainkra. Lelke által! Bátran hagyjuk az Úrra útjainkat, bízzunk benne, majd Ő teljesíti!
2026 őszén
Móray Inke